Az én dalaim
Bujdosó Ágnes:
Az én dalaim
Asszony lettem, ez egyszerű:
unalommá kopott derű,
anya, feleség, tanító,
lelki nyavalyát gyógyító.
Itt is vagyok ... ott is vagyok ...
hétköznapokba olvadok.
Hosszú utat jártam nagyon.
Nem ismerem a holnapom,
de a sok tegnap elkísér
amint ereimben buzgó vér
lüktet, dobol, zúg, elpihen
- életet hord át szívemen -
úgy lüktet, dobol, zúg dalom.
Érhet öröm, bú, fájdalom,
várhat munka, ezer dolog,
én csak dúdolok, dúdolok.
Olyan vagyok, akár a híd.
Hátamon hordom híreit
a kintnek, míg a bent pihen
s zümmögök halkan, szelíden.
Színre, illatra rezdülök,
álmok vállára felülök
s míg kezem serényen mozog,
én csak dúdolok, dúdolok.
De néha megfeszül a húr.
Ilyenkor torkom elszorul,
elfogy szavam, nincs sóhajom,
ilyenkor kell kiáltanom:
hallgassatok meg, emberek!
Ilyenkor már nem fékezek,
villám tüzével csapkodok ...
s nem dúdolok, nem dúdolok.
1986.
Az én dalaim
Asszony lettem, ez egyszerű:
unalommá kopott derű,
anya, feleség, tanító,
lelki nyavalyát gyógyító.
Itt is vagyok ... ott is vagyok ...
hétköznapokba olvadok.
Hosszú utat jártam nagyon.
Nem ismerem a holnapom,
de a sok tegnap elkísér
amint ereimben buzgó vér
lüktet, dobol, zúg, elpihen
- életet hord át szívemen -
úgy lüktet, dobol, zúg dalom.
Érhet öröm, bú, fájdalom,
várhat munka, ezer dolog,
én csak dúdolok, dúdolok.
Olyan vagyok, akár a híd.
Hátamon hordom híreit
a kintnek, míg a bent pihen
s zümmögök halkan, szelíden.
Színre, illatra rezdülök,
álmok vállára felülök
s míg kezem serényen mozog,
én csak dúdolok, dúdolok.
De néha megfeszül a húr.
Ilyenkor torkom elszorul,
elfogy szavam, nincs sóhajom,
ilyenkor kell kiáltanom:
hallgassatok meg, emberek!
Ilyenkor már nem fékezek,
villám tüzével csapkodok ...
s nem dúdolok, nem dúdolok.
1986.
Kedves bírálómnak
Bujdosó Ágnes:
Kedves bírálómnak
Azt mondod, súlyos, bús verseim vannak.
Malomkő lóg nyakában a szavaknak.
Ki tehet róla?
Bizony nem tudom.
Én csak ballagok
végig az úton.
Bámulom, élem azt, mi elém tárul,
mellettem jár, csapzottan kullog hátul ...
Ki tehet róla,
vonata milyen
gubanc-hurkokkal
csoszog a sínen?
Csak egy biztos: ha buggyannak a rímek,
elöntenek a hangok és a színek.
Ki tehet róla?
Nem segít semmi.
Versben nem lehet
hazugnak lenni!
Hát így ítélj, így bírálj? Ne a szavak,
sorsom kemény sziklái aggasszanak.
Ki tehet róla?
Bábjáték nyomán
Vitéz László sze-
repe osztva rám.
Amint felküzdöm magam sárból, porból,
a palacsintasütő ledorongol.
Ki tehet róla?
Ez az életem.
Kérlek, ne tégy szem-
rehányást nekem!
Használd fel égi összeköttetésed
s napfényesebb tájra indulok véled.
Tennél-e róla?
Ugy érzem, tudom
s tán mosolygósabb
lesz majd a dalom.
1942.
Kedves bírálómnak
Azt mondod, súlyos, bús verseim vannak.
Malomkő lóg nyakában a szavaknak.
Ki tehet róla?
Bizony nem tudom.
Én csak ballagok
végig az úton.
Bámulom, élem azt, mi elém tárul,
mellettem jár, csapzottan kullog hátul ...
Ki tehet róla,
vonata milyen
gubanc-hurkokkal
csoszog a sínen?
Csak egy biztos: ha buggyannak a rímek,
elöntenek a hangok és a színek.
Ki tehet róla?
Nem segít semmi.
Versben nem lehet
hazugnak lenni!
Hát így ítélj, így bírálj? Ne a szavak,
sorsom kemény sziklái aggasszanak.
Ki tehet róla?
Bábjáték nyomán
Vitéz László sze-
repe osztva rám.
Amint felküzdöm magam sárból, porból,
a palacsintasütő ledorongol.
Ki tehet róla?
Ez az életem.
Kérlek, ne tégy szem-
rehányást nekem!
Használd fel égi összeköttetésed
s napfényesebb tájra indulok véled.
Tennél-e róla?
Ugy érzem, tudom
s tán mosolygósabb
lesz majd a dalom.
1942.
Alkony
Bujdosó Ágnes:
Alkony
Világ festője, Természet!
Százszínű festéked hol kapod,
hogy mikor Isten a Napot
lecsókolja a mennyről, szaggatott
színekkel kezded festeni az alkonyt?
Vörös ... ez lassan sárgába kúszik,
arany párára zöld köd terül.
Álmosmély, puha vánkosán
a Nap lágyan éjbe merül.
Ti gyönyört kereső emberek!
E kék varázsban jöjjetek
a szabadba
és nézzetek fel a lenyugvó Napba!
Most kigyúlanak a csillagok
- bársonyon égő ékkövek.
Szép alkony, istenveled!
1929. A legelső versem 9 éves koromban.
Alkony
Világ festője, Természet!
Százszínű festéked hol kapod,
hogy mikor Isten a Napot
lecsókolja a mennyről, szaggatott
színekkel kezded festeni az alkonyt?
Vörös ... ez lassan sárgába kúszik,
arany párára zöld köd terül.
Álmosmély, puha vánkosán
a Nap lágyan éjbe merül.
Ti gyönyört kereső emberek!
E kék varázsban jöjjetek
a szabadba
és nézzetek fel a lenyugvó Napba!
Most kigyúlanak a csillagok
- bársonyon égő ékkövek.
Szép alkony, istenveled!
1929. A legelső versem 9 éves koromban.
Primícia
Bujdosó Ágnes:
Primícia
Láttalak eddig is sokszor,
de ma, valahogy más vagy.
Simítsd el, kérlek rólam
ezt a keserű lázat!
Ma furcsa hatalmad van,
mintha az égig érnél,
mintha már mindent tudnál,
mintha sohase félnél ...
Talán nem is vagy ember,
talán te vagy az Élet!
Nézd, két karomat tárom
feléd és kérve kérlek,
segítsd tovább hordozni
az én könnyes keresztem!
Segíts az útra térni,
különben - jaj! - elvesztem!
A bizonyságot mutasd,
amit Tamás is vágyott,
hogy látni tudjam én is
az örök Igazságot.
Felszentelt, hűs kezeddel
oh, keress meg a porban,
hogy - botorkáló bűnös -
beléd kapaszkodhassam!
Láttalak eddig is sokszor,
de ma, valahogy más vagy.
Lettél a testté vált HIT
s én az élő ALÁZAT
1936.
Primícia
Láttalak eddig is sokszor,
de ma, valahogy más vagy.
Simítsd el, kérlek rólam
ezt a keserű lázat!
Ma furcsa hatalmad van,
mintha az égig érnél,
mintha már mindent tudnál,
mintha sohase félnél ...
Talán nem is vagy ember,
talán te vagy az Élet!
Nézd, két karomat tárom
feléd és kérve kérlek,
segítsd tovább hordozni
az én könnyes keresztem!
Segíts az útra térni,
különben - jaj! - elvesztem!
A bizonyságot mutasd,
amit Tamás is vágyott,
hogy látni tudjam én is
az örök Igazságot.
Felszentelt, hűs kezeddel
oh, keress meg a porban,
hogy - botorkáló bűnös -
beléd kapaszkodhassam!
Láttalak eddig is sokszor,
de ma, valahogy más vagy.
Lettél a testté vált HIT
s én az élő ALÁZAT
1936.
Halállovasok
Bujdosó Ágnes:
Halállovasok
Rápolthy Lajos szobrászművésznek,
aki már a gyermek tétova szavaiban is hitt,
a HALÁLLOVAS szoborért.
Sztrecsnói rét, piros virágok,
vad fájdalom gondolni rátok.
Piros virág - jaj, vértől ázott!
Sztrecsnói rét - halál kaszált ott.
A hegytetőn fent, zúgó szélben
száz lovas áll némán, keményen.
"Fiaim, pár perc csak az élet.
Kis csapatunk a halálé lett." -
Szól a vezér. Lovával fordul
s büszkén tekint le az oromrul.
"De életünk olcsón nem adjuk!
Magyar nevünk meg nem tagadjuk!" -
Távol porfelhő száll az égig,
Ezerszám roppant fegyver fénylik.
Már itt vannak a völgy szűk ölén.
"Add meg magad!" - Nincs többé remény.
S most végigsüvölt az "előre!"
Száz ifjú ront le a mezőre.
Elszántság ég lázas szemükben,
kardjuk villan a vérözönben.
Kipirult arcú gyermekhuszár
mind, mind. Bíztatást egyik sem vár.
"A hazáért!" - s már egy sem látja,
hogyan változik át a társa.
Csontvázroham - vélik alulról.
Csontkaró lóg a menteujjból.
Nem kard villan, lant már s a húron
gyászdal sikolt végig az úton.
Sötét köpeny a prémes mente,
halott lovon halott levente.
Üres szemük nem lát a ködben:
halállovasok halálvölgyben.
Sztrecsnói rét, piros virágok,
vad fájdalom gondolni rátok.
Piros virág - jaj, vértől ázott!
Sztrecsnói rét - halál kaszált ott.
1937.
Halállovasok
Rápolthy Lajos szobrászművésznek,
aki már a gyermek tétova szavaiban is hitt,
a HALÁLLOVAS szoborért.
Sztrecsnói rét, piros virágok,
vad fájdalom gondolni rátok.
Piros virág - jaj, vértől ázott!
Sztrecsnói rét - halál kaszált ott.
A hegytetőn fent, zúgó szélben
száz lovas áll némán, keményen.
"Fiaim, pár perc csak az élet.
Kis csapatunk a halálé lett." -
Szól a vezér. Lovával fordul
s büszkén tekint le az oromrul.
"De életünk olcsón nem adjuk!
Magyar nevünk meg nem tagadjuk!" -
Távol porfelhő száll az égig,
Ezerszám roppant fegyver fénylik.
Már itt vannak a völgy szűk ölén.
"Add meg magad!" - Nincs többé remény.
S most végigsüvölt az "előre!"
Száz ifjú ront le a mezőre.
Elszántság ég lázas szemükben,
kardjuk villan a vérözönben.
Kipirult arcú gyermekhuszár
mind, mind. Bíztatást egyik sem vár.
"A hazáért!" - s már egy sem látja,
hogyan változik át a társa.
Csontvázroham - vélik alulról.
Csontkaró lóg a menteujjból.
Nem kard villan, lant már s a húron
gyászdal sikolt végig az úton.
Sötét köpeny a prémes mente,
halott lovon halott levente.
Üres szemük nem lát a ködben:
halállovasok halálvölgyben.
Sztrecsnói rét, piros virágok,
vad fájdalom gondolni rátok.
Piros virág - jaj, vértől ázott!
Sztrecsnói rét - halál kaszált ott.
1937.
1938. november 11.
Bujdosó Ágnes:
1938. november 11.
Úgy várták őket,
úgy várták,
hogy ez már több volt:
imádság.
Hány ezer ember -
s néma csend.
De a szívekben
odabent
valami tombol,
ég, dalol,
hogy szinte fáj ... és
valahol
távoli ködben
kék sereg
ezüst felhőkön
lépeget.
A tejútról szállt
tán alá?
Oh, nem bírni ezt
így soká!
Hisz' szétveti a
melleket
ez a robbanó
szeretet.
A sok lenyelt könny
fojtogat,
úgy szorítja a
torkokat,
míg végre, végre
ideér
fehér lován az
ősz Vezér.
Már pattan a sok
szívkapu
s szöszi hajú, fe-
hér hajú
egyformán térdel
és zokog.
Nem fáj a könny most,
boldogok.
Vágtató, büszke
katonák
felé röpköd, hull
a virág
s a szívből már az
ajkra csap
a visszafojtott
indulat:
"Éljen a Vezér!
Éljenek!
Éljen a magyar
hadsereg!"
Zöld kapus házból
ősz anyó
tipeg elő. Egy
kis cipó
van a kezében:
"Egyetek
fiaim magyar
kenyeret!
Magyar könny áztat-
ta búza,
magyar gond őrlöt-
te búza ..." -
Egy erős férfi
megremeg
s mint Krisztus testét,
töri meg
az áldott magyar
kenyeret.
Úgy elfulladnak
a szavak.
Az égből könnyek
hullanak.
Uram! Zokogsz Te
is velünk?
Te ismered az
életünk.
Tudod, kettős a
golgotánk,
kereszt is kettős
hullt reánk.
Tudod, hogy nem volt
szenvedés,
mely nekünk sok volt,
vagy nehéz,
hogy kezünket az
ég felé
csak tiszta szándék
emelé
szent esküvésre.
Látod-e,
milyen töretlen
a hite
ennek a népnek!
Engeded,
hogy mint felhőt a
fergeteg,
elsodorják a
viharok
ezt a magasztos,
szent napot?
Uram, könyörgöm,
add nekünk,
hogy úgy lobogjon
a hitünk,
mint még soha! Te
millió
lélekben égő
kis kohó,
acéllá edzd a
szíveket!
S ha egybeforr hű
nemzeted,
erősek leszünk
és nagyok!
Hiába vernek
viharok,
tudunk már össze-
tartani,
áldozni és le-
mondani,
csak add meg édes
Istenem,
hogy ősi, szép
határaink közt
hazánk szabad
s boldog legyen!
1938. november 11.
Úgy várták őket,
úgy várták,
hogy ez már több volt:
imádság.
Hány ezer ember -
s néma csend.
De a szívekben
odabent
valami tombol,
ég, dalol,
hogy szinte fáj ... és
valahol
távoli ködben
kék sereg
ezüst felhőkön
lépeget.
A tejútról szállt
tán alá?
Oh, nem bírni ezt
így soká!
Hisz' szétveti a
melleket
ez a robbanó
szeretet.
A sok lenyelt könny
fojtogat,
úgy szorítja a
torkokat,
míg végre, végre
ideér
fehér lován az
ősz Vezér.
Már pattan a sok
szívkapu
s szöszi hajú, fe-
hér hajú
egyformán térdel
és zokog.
Nem fáj a könny most,
boldogok.
Vágtató, büszke
katonák
felé röpköd, hull
a virág
s a szívből már az
ajkra csap
a visszafojtott
indulat:
"Éljen a Vezér!
Éljenek!
Éljen a magyar
hadsereg!"
Zöld kapus házból
ősz anyó
tipeg elő. Egy
kis cipó
van a kezében:
"Egyetek
fiaim magyar
kenyeret!
Magyar könny áztat-
ta búza,
magyar gond őrlöt-
te búza ..." -
Egy erős férfi
megremeg
s mint Krisztus testét,
töri meg
az áldott magyar
kenyeret.
Úgy elfulladnak
a szavak.
Az égből könnyek
hullanak.
Uram! Zokogsz Te
is velünk?
Te ismered az
életünk.
Tudod, kettős a
golgotánk,
kereszt is kettős
hullt reánk.
Tudod, hogy nem volt
szenvedés,
mely nekünk sok volt,
vagy nehéz,
hogy kezünket az
ég felé
csak tiszta szándék
emelé
szent esküvésre.
Látod-e,
milyen töretlen
a hite
ennek a népnek!
Engeded,
hogy mint felhőt a
fergeteg,
elsodorják a
viharok
ezt a magasztos,
szent napot?
Uram, könyörgöm,
add nekünk,
hogy úgy lobogjon
a hitünk,
mint még soha! Te
millió
lélekben égő
kis kohó,
acéllá edzd a
szíveket!
S ha egybeforr hű
nemzeted,
erősek leszünk
és nagyok!
Hiába vernek
viharok,
tudunk már össze-
tartani,
áldozni és le-
mondani,
csak add meg édes
Istenem,
hogy ősi, szép
határaink közt
hazánk szabad
s boldog legyen!
Karácsony
Bujdosó Ágnes:
Karácsony
Karácsony este ... a háztetőkön
fehér szikrát vet, csillog a hó.
Egy ilyen éjen született Jézus.
Nem volt e romlott Földre való.
Ember lett Isten. Megpróbált itt lenn
- vadak közt bárány - segíteni.
Szívét kitárta s bús keresztfára
szögezték az ember bűnei.
Kétezer éve ... azóta élve
kísért közöttünk a szent kereszt.
Alatta állva, jaj, nem a pálma,
korbács és tövis, mit útja jelez.
Eszmék és álmok, hát nem találtok
hazát e bolydult Földtekén?
Tiszták és szépek érnek bús véget.
Rohad, mi átmegy ember kezén.
Karácsony este ... a háztetőkön
fehér szikrát vet, csillog a hó.
Áldozat ára ma is hiába.
Gyilkol a sátán, alszik a jó.
1938.
Karácsony
Karácsony este ... a háztetőkön
fehér szikrát vet, csillog a hó.
Egy ilyen éjen született Jézus.
Nem volt e romlott Földre való.
Ember lett Isten. Megpróbált itt lenn
- vadak közt bárány - segíteni.
Szívét kitárta s bús keresztfára
szögezték az ember bűnei.
Kétezer éve ... azóta élve
kísért közöttünk a szent kereszt.
Alatta állva, jaj, nem a pálma,
korbács és tövis, mit útja jelez.
Eszmék és álmok, hát nem találtok
hazát e bolydult Földtekén?
Tiszták és szépek érnek bús véget.
Rohad, mi átmegy ember kezén.
Karácsony este ... a háztetőkön
fehér szikrát vet, csillog a hó.
Áldozat ára ma is hiába.
Gyilkol a sátán, alszik a jó.
1938.
Anyám
Bujdosó Ágnes:
Anyám
Öt kis betű. Varázsos, édességes
titkokat rejt ez a lágy hangruha.
Átölel, simul, magasba szökken
s puhán lehajlik ritmusa: a n y á m
"A" - bölcsők mellett eldúdolt altató
dús trópuson, vagy hóval fedett tájon.
Nincs nálad áldottabb valóság,
nincs nálad édesebb álom: a n y á m
"N" - két lábán szilárdan áll: erő
és támasz a csengő, finom "A"-nak.
A te hitedhez támasztom hitem,
fáradt homlokom a szorgos, gyönge karnak: a n y á m
"Y" - megbújik egy-egy hang mögött,
csak ha hiányzik, akkor vesszük észre.
Szelíd ipszilonja a kis családnak,
tűzhely parázsló, hűséges mécse: a n y á m
"Á" - elnyújtott ívben öleli át
a hangok dús szivárvány-tengerét.
Oh, tágulóbb kör simítja körül
szereteted mély tengerszemét: a n y á m
"M" - mint halk csók, zárja be a szót. Száll
bíztatón a meghitt, drága csendben.
Az otthon százszínre hangolt húrjai
a béke dalát zengik kezedben: a n y á m
Öt kis betű. Varázsos, édességes
titkokat rejt ez a lágy hangruha.
Erőm, hitem s a tisztaság szerelme
ebből fakad ... örök forrás dala: a n y á m
1938.
Anyám
Öt kis betű. Varázsos, édességes
titkokat rejt ez a lágy hangruha.
Átölel, simul, magasba szökken
s puhán lehajlik ritmusa: a n y á m
"A" - bölcsők mellett eldúdolt altató
dús trópuson, vagy hóval fedett tájon.
Nincs nálad áldottabb valóság,
nincs nálad édesebb álom: a n y á m
"N" - két lábán szilárdan áll: erő
és támasz a csengő, finom "A"-nak.
A te hitedhez támasztom hitem,
fáradt homlokom a szorgos, gyönge karnak: a n y á m
"Y" - megbújik egy-egy hang mögött,
csak ha hiányzik, akkor vesszük észre.
Szelíd ipszilonja a kis családnak,
tűzhely parázsló, hűséges mécse: a n y á m
"Á" - elnyújtott ívben öleli át
a hangok dús szivárvány-tengerét.
Oh, tágulóbb kör simítja körül
szereteted mély tengerszemét: a n y á m
"M" - mint halk csók, zárja be a szót. Száll
bíztatón a meghitt, drága csendben.
Az otthon százszínre hangolt húrjai
a béke dalát zengik kezedben: a n y á m
Öt kis betű. Varázsos, édességes
titkokat rejt ez a lágy hangruha.
Erőm, hitem s a tisztaság szerelme
ebből fakad ... örök forrás dala: a n y á m
1938.
A kastélyban
Bujdosó Ágnes:
A kastélyban
Gyermekkorom kedves regénye
mára megelevenedett.
A pályaudvarról kigördült
velem egy modern szerkezet:
párnás karosszék, színes asztal,
pincér kínál forró teát ...
repülünk! Még ajkamon érzem
búcsúcsók ízét, illatát,
de a távolság egyre nő s én
már csak előre bámulok.
Alig-életemet lezártam.
Kanyargós sínek közt futok
az ismeretlen állomásra.
Nincs, aki fogja a kezem.
Judit indul Csodaországba.
Kalandok közé érkezem.
Jegenyesor visz a kastélyba.
Pulik, kuvaszok, agarak
vad tombolással élvezik az
új alakot, új szagokat.
Riadtan ülök fent a csézán.
A gáláns kocsis leemel,
"bennkosztos" fiú már a táskám,
bőröndjeim kapkodja el.
A barokk kastély hófehére
a nyárszínezte fák között
álmosan néz. Szemöldökére
hercegi címert ötvözött
a művész. Egykor, hajdanában
vadászni járt néha ide
a herceg. Most nyomát keresve
lépek a nyíratlan fűbe.
Alig pár nap ... Az új szokások
magukba szívnak. Nem merem
bevallani, de úgy tűnik, hogy
ez az igazi életem.
Mint izgalmas film, peregni kezd
s a főszereplő én vagyok.
Körülöttem régi regényből
ismerőssé vált alakok.
A hercegné ma grófnő s milyen
tragikus története van!
Két tanítványom: ifjú herceg
s hercegkisasszony. Jómagam
különös rangot kaptam. Első
perctől odafent étkezem
a hercegi asztalnál. S ettől
egyszerre felemelkedem
a személyzet vizsla szemében,
hisz vendégek helyén ülök.
Így a két főrangú gyermekkel
egy társaságba kerülök.
Ezzel jár az is, hogy szobámat
a kislányé mellett kapom.
Antik bútorok között drága
képek soroznak a falon.
A rádió s a pianínó
is ígéretes szobatárs.
Tisztaságra és kényelemre
külön szobalányom vigyáz.
A hetyke lovász akkor fogja
gig elé kese lovamat,
ha tiszaparti fürdőzésre
hív a röpdöső hangulat.
Felváltva hajtjuk a vén gebét,
Baby almát lop. Kacagunk!
Tiltja ám ezt az intéző úr,
de mi rajta is kifogunk.
Mikor a hármas gongütésre
elfogódottan lépdelek
az előtér oszlopai közt,
a nagy szalonból intenek
felém freskók dús ihletésű,
történelmi alakjai.
A grófnő kedvesen invitál,
meghitt magányát tárja ki
előttem és én áramütést
érzek, levegőt sem kapok:
megpillantom életnagyságban,
kiről a gyermek álmodott
s kire a fiatal lány vágyott
fullasztó, forró éjszakán.
"Ő volt az első férjem. Meghalt.
Számomra nem élt igazán.
Alig láttam. Számos leánya
él környékünkön - s egy fiú.
Valóban élethű a képe.
Festője híres. Egykorú
volt vele és rajongott érte.
Látom, magát is bűvöli.
De nem volt hős, csak gyarló ember
s ki adósságát fizeti,
én lettem. Nyugodjon békében!" -
Ez volt a bemutatkozás.
De én már tudtam, nékem nem kell
soha a Földön senki más!
Romantikus, mély szerelemmel
teltem meg s ez a mágia
addig égett, lobogott bennem,
míg meg nem jelent - a fia.
Viharos, szédült boldogság volt,
rövid pár hónap s belehullt
kudarcaim átokkelyhébe.
Isten elvette. Lett - a múlt.
Így kezdődött a csodák kora.
Sajnos, a vége szomorú.
Kíméletlen, vad ostorával
közénk csapott a háború.
Gyermekkorom kedves meséje
iszonyba fordult. Kába, korcs
képeit felejteni vágyom.
Vess lágyabb partra, gyatra sors!
1942.
A kastélyban
Gyermekkorom kedves regénye
mára megelevenedett.
A pályaudvarról kigördült
velem egy modern szerkezet:
párnás karosszék, színes asztal,
pincér kínál forró teát ...
repülünk! Még ajkamon érzem
búcsúcsók ízét, illatát,
de a távolság egyre nő s én
már csak előre bámulok.
Alig-életemet lezártam.
Kanyargós sínek közt futok
az ismeretlen állomásra.
Nincs, aki fogja a kezem.
Judit indul Csodaországba.
Kalandok közé érkezem.
Jegenyesor visz a kastélyba.
Pulik, kuvaszok, agarak
vad tombolással élvezik az
új alakot, új szagokat.
Riadtan ülök fent a csézán.
A gáláns kocsis leemel,
"bennkosztos" fiú már a táskám,
bőröndjeim kapkodja el.
A barokk kastély hófehére
a nyárszínezte fák között
álmosan néz. Szemöldökére
hercegi címert ötvözött
a művész. Egykor, hajdanában
vadászni járt néha ide
a herceg. Most nyomát keresve
lépek a nyíratlan fűbe.
Alig pár nap ... Az új szokások
magukba szívnak. Nem merem
bevallani, de úgy tűnik, hogy
ez az igazi életem.
Mint izgalmas film, peregni kezd
s a főszereplő én vagyok.
Körülöttem régi regényből
ismerőssé vált alakok.
A hercegné ma grófnő s milyen
tragikus története van!
Két tanítványom: ifjú herceg
s hercegkisasszony. Jómagam
különös rangot kaptam. Első
perctől odafent étkezem
a hercegi asztalnál. S ettől
egyszerre felemelkedem
a személyzet vizsla szemében,
hisz vendégek helyén ülök.
Így a két főrangú gyermekkel
egy társaságba kerülök.
Ezzel jár az is, hogy szobámat
a kislányé mellett kapom.
Antik bútorok között drága
képek soroznak a falon.
A rádió s a pianínó
is ígéretes szobatárs.
Tisztaságra és kényelemre
külön szobalányom vigyáz.
A hetyke lovász akkor fogja
gig elé kese lovamat,
ha tiszaparti fürdőzésre
hív a röpdöső hangulat.
Felváltva hajtjuk a vén gebét,
Baby almát lop. Kacagunk!
Tiltja ám ezt az intéző úr,
de mi rajta is kifogunk.
Mikor a hármas gongütésre
elfogódottan lépdelek
az előtér oszlopai közt,
a nagy szalonból intenek
felém freskók dús ihletésű,
történelmi alakjai.
A grófnő kedvesen invitál,
meghitt magányát tárja ki
előttem és én áramütést
érzek, levegőt sem kapok:
megpillantom életnagyságban,
kiről a gyermek álmodott
s kire a fiatal lány vágyott
fullasztó, forró éjszakán.
"Ő volt az első férjem. Meghalt.
Számomra nem élt igazán.
Alig láttam. Számos leánya
él környékünkön - s egy fiú.
Valóban élethű a képe.
Festője híres. Egykorú
volt vele és rajongott érte.
Látom, magát is bűvöli.
De nem volt hős, csak gyarló ember
s ki adósságát fizeti,
én lettem. Nyugodjon békében!" -
Ez volt a bemutatkozás.
De én már tudtam, nékem nem kell
soha a Földön senki más!
Romantikus, mély szerelemmel
teltem meg s ez a mágia
addig égett, lobogott bennem,
míg meg nem jelent - a fia.
Viharos, szédült boldogság volt,
rövid pár hónap s belehullt
kudarcaim átokkelyhébe.
Isten elvette. Lett - a múlt.
Így kezdődött a csodák kora.
Sajnos, a vége szomorú.
Kíméletlen, vad ostorával
közénk csapott a háború.
Gyermekkorom kedves meséje
iszonyba fordult. Kába, korcs
képeit felejteni vágyom.
Vess lágyabb partra, gyatra sors!
1942.
Herceg, a felhő eloszlik egyszer
Bujdosó Ágnes:
Herceg, a felhő eloszlik egyszer
Gyuszinak, a felejthetetlennek, eljegyzésünkre várva.
Mondd, Kedvesem,
ki érti a csodát?
Pár bűvös nap
s én felolvadtam benned.
Nem vagyok más,
csak kísérőzene
kétszemélyes
születő orchesterben.
Állok, várok ...
nélküled disszonáns
hangon pendül
az eolhárfa húrja.
Nem tagadom
- hisz' lobogsz már te is -
bolond szívem
a szerelmet tanulja.
Ha éjsötét
szemed szemembe néz,
kútba merül
és felforr piros vérem,
de ajkamhoz
ajkad nem közelít.
Homlokodra
bús ránc vésődik mélyen.
Szegény magunk!
Harsogva zúg felénk,
fenyegetőn
a háború vad árja.
Torka elé
röpít már téged is
társaiddal
a vén sas szörnyű szárnya.
"Felelősség ..." -
ezt hajtod szűntelen.
"Ha vége lesz ..." -
suttogom sután vissza.
Míg átölelsz -
a szövet válladon
titkon ejtett,
lázas könnyemet issza.
"Ha vége lesz ..." -
s már fested színesen:
otthon épül,
igazi család benne.
"A kislányunk ..." -
"Fiúnk lesz" - mondom én.
"Mindegy! Anyám
sok unokát szeretne!" -
Így évődünk.
Hercegem homlokát
nem övezi
királyfi-koronája,
mégis, mégis
meséim hőse ő:
életre kelt
a megálmodott mátka.
Mondd hát, Kedves,
érzed-e a csodát?
Pár bűvös nap
és egybesimult útunk.
Lesz-e erőnk,
hogy tomboló habok
tajtékhátán
elcsitult révbe jussunk?
Lesz-e időnk
elérni a jövőt?
S lesz-e jövőnk?!
Ölelj szorosan, drága!
Ne gondoljunk
a vésznapokra most!
Sorsunk az Úr
talán mégis vigyázza.
Itt csend pihen.
A tiszaparti fák
jó hírt súgnak.
Karodban már nem félek.
Én Kedvesem,
higgyük, vannak csodák!
A túlpartra
hídat épít a lélek.
1942.
Herceg, a felhő eloszlik egyszer
Gyuszinak, a felejthetetlennek, eljegyzésünkre várva.
Mondd, Kedvesem,
ki érti a csodát?
Pár bűvös nap
s én felolvadtam benned.
Nem vagyok más,
csak kísérőzene
kétszemélyes
születő orchesterben.
Állok, várok ...
nélküled disszonáns
hangon pendül
az eolhárfa húrja.
Nem tagadom
- hisz' lobogsz már te is -
bolond szívem
a szerelmet tanulja.
Ha éjsötét
szemed szemembe néz,
kútba merül
és felforr piros vérem,
de ajkamhoz
ajkad nem közelít.
Homlokodra
bús ránc vésődik mélyen.
Szegény magunk!
Harsogva zúg felénk,
fenyegetőn
a háború vad árja.
Torka elé
röpít már téged is
társaiddal
a vén sas szörnyű szárnya.
"Felelősség ..." -
ezt hajtod szűntelen.
"Ha vége lesz ..." -
suttogom sután vissza.
Míg átölelsz -
a szövet válladon
titkon ejtett,
lázas könnyemet issza.
"Ha vége lesz ..." -
s már fested színesen:
otthon épül,
igazi család benne.
"A kislányunk ..." -
"Fiúnk lesz" - mondom én.
"Mindegy! Anyám
sok unokát szeretne!" -
Így évődünk.
Hercegem homlokát
nem övezi
királyfi-koronája,
mégis, mégis
meséim hőse ő:
életre kelt
a megálmodott mátka.
Mondd hát, Kedves,
érzed-e a csodát?
Pár bűvös nap
és egybesimult útunk.
Lesz-e erőnk,
hogy tomboló habok
tajtékhátán
elcsitult révbe jussunk?
Lesz-e időnk
elérni a jövőt?
S lesz-e jövőnk?!
Ölelj szorosan, drága!
Ne gondoljunk
a vésznapokra most!
Sorsunk az Úr
talán mégis vigyázza.
Itt csend pihen.
A tiszaparti fák
jó hírt súgnak.
Karodban már nem félek.
Én Kedvesem,
higgyük, vannak csodák!
A túlpartra
hídat épít a lélek.
1942.
Nincs vigasz
Bujdosó Ágnes:
Nincs vigasz
Gyuszinak, halála után.
Lehet, hogy egyszer
meg tudom írni ...
lehet, hogy mégis
ki fogom bírni ...
lehet, hogy a könny
elfogy majd bennem ...
lehet, hogy semmit
nem is kell tennem,
csak időt adni,
csak időt kapni,
nem is kell talán
utána halni!
De most zsibbadtan
állok a ködben,
szélfútta hangok
úsznak fölöttem.
Lehet, hogy egyszer
megértem végre,
lehet, hogy fel is
nézek az égre
s onnan leszól a
közömbös Isten:
"Hiába várod,
magammal vittem." -
Lehet, hogy egyszer
meg tudom írni ...
de most hagyjatok
sírni, csak sírni!
1942.
Nincs vigasz
Gyuszinak, halála után.
Lehet, hogy egyszer
meg tudom írni ...
lehet, hogy mégis
ki fogom bírni ...
lehet, hogy a könny
elfogy majd bennem ...
lehet, hogy semmit
nem is kell tennem,
csak időt adni,
csak időt kapni,
nem is kell talán
utána halni!
De most zsibbadtan
állok a ködben,
szélfútta hangok
úsznak fölöttem.
Lehet, hogy egyszer
megértem végre,
lehet, hogy fel is
nézek az égre
s onnan leszól a
közömbös Isten:
"Hiába várod,
magammal vittem." -
Lehet, hogy egyszer
meg tudom írni ...
de most hagyjatok
sírni, csak sírni!
1942.
Foszló fonálom
Bujdosó Ágnes:
Foszló fonálom
Gyuszira emlékezve.
Árván ülök a
Tiszaparton ...
gyáván a könnyem
visszatartom.
Félek. Átölel
a nagy semmi.
Lélek, meddig fogsz
még temetni?
Isten, miért vet-
ted el tőlem?
Hittem s itt hagytál
meggyötörten.
Rámhullt rettegve
tűrt magányom,
ájult hullámfe-
nék alá nyom,
ott ront szívemre ...
összetörtem.
Oh, mondd, miért vet-
ted el tőlem?
Árván ülök a
Tiszaparton,
kábán az alkony
issza hangom.
Kereslek, hívlak,
visszavárlak,
szerelmem kútja
tiszta már csak ...
Kuszáltan száll az
emlék fátyla,
- utánad nyúlnék,
jaj, hiába! -
bársony homályt te-
rít a múltra,
mákony szálát sze-
memre húzza.
A nagy folyó
csitítva csobban.
Arany golyó a
Nap. Karodban
ringat a lágy, jó-
tékony álom.
Hinta a vágy
foszló fonálom.
1942.
Foszló fonálom
Gyuszira emlékezve.
Árván ülök a
Tiszaparton ...
gyáván a könnyem
visszatartom.
Félek. Átölel
a nagy semmi.
Lélek, meddig fogsz
még temetni?
Isten, miért vet-
ted el tőlem?
Hittem s itt hagytál
meggyötörten.
Rámhullt rettegve
tűrt magányom,
ájult hullámfe-
nék alá nyom,
ott ront szívemre ...
összetörtem.
Oh, mondd, miért vet-
ted el tőlem?
Árván ülök a
Tiszaparton,
kábán az alkony
issza hangom.
Kereslek, hívlak,
visszavárlak,
szerelmem kútja
tiszta már csak ...
Kuszáltan száll az
emlék fátyla,
- utánad nyúlnék,
jaj, hiába! -
bársony homályt te-
rít a múltra,
mákony szálát sze-
memre húzza.
A nagy folyó
csitítva csobban.
Arany golyó a
Nap. Karodban
ringat a lágy, jó-
tékony álom.
Hinta a vágy
foszló fonálom.
1942.
Töprengés
Bujdosó Ágnes:
Töprengés
- Mi lesz velünk, Vill?
Oly' hirtelen,
pernyét, hamut, lángillatot sem hagyva
lobbant el ez a szerelem.
A szemed színét könnyen elfelejtem.
Örökké homlokodba hulló,
makacs hajfürtöd sem zavar
s nem fészkelődik nyugtalan
madár módjára a kezem,
hogy elsimuljon védelmed keresőn
akaratos, kemény ujjaid között.
Riadt lüktetéssel nem remeg többé
ajkam, ha ajkad rátapad.
Vége.
A kristály elhasadt.
S most ... indulnom kellene tovább
és nem vissza, jaj, nem visszanézni!
Hiszen véremben lángol még a méreg
s ha csak felsejlem is az elhagyott utat
- oh, ismerem magam! -
egy pillanat
s ott állok ismét tétovázva
a vágyott-gyűlölt emlékek között:
a kezed érzem, amint simogattál,
a vállad látom, amint rám hajol,
a hangod hallom, amint súgva szólít ...
de küldi újra átkozott kopóit
a túlsírt, túlkacagott félelem,
hogy széttépve a millió kis láncot,
csak menekülni, menekülni innen,
ha ittszakad is megfertőzött szívem,
mert még az emlék tiszta fátyolán is
csak t e s t jön felém, csak t e s t e t érzek ...
S rádöbbenek eszmélő csalódással:
szegény, tévelygő szerelmünkben
nem volt egy villanásnyi, napsugárnyi
l é l e k.
1943.
Töprengés
- Mi lesz velünk, Vill?
Oly' hirtelen,
pernyét, hamut, lángillatot sem hagyva
lobbant el ez a szerelem.
A szemed színét könnyen elfelejtem.
Örökké homlokodba hulló,
makacs hajfürtöd sem zavar
s nem fészkelődik nyugtalan
madár módjára a kezem,
hogy elsimuljon védelmed keresőn
akaratos, kemény ujjaid között.
Riadt lüktetéssel nem remeg többé
ajkam, ha ajkad rátapad.
Vége.
A kristály elhasadt.
S most ... indulnom kellene tovább
és nem vissza, jaj, nem visszanézni!
Hiszen véremben lángol még a méreg
s ha csak felsejlem is az elhagyott utat
- oh, ismerem magam! -
egy pillanat
s ott állok ismét tétovázva
a vágyott-gyűlölt emlékek között:
a kezed érzem, amint simogattál,
a vállad látom, amint rám hajol,
a hangod hallom, amint súgva szólít ...
de küldi újra átkozott kopóit
a túlsírt, túlkacagott félelem,
hogy széttépve a millió kis láncot,
csak menekülni, menekülni innen,
ha ittszakad is megfertőzött szívem,
mert még az emlék tiszta fátyolán is
csak t e s t jön felém, csak t e s t e t érzek ...
S rádöbbenek eszmélő csalódással:
szegény, tévelygő szerelmünkben
nem volt egy villanásnyi, napsugárnyi
l é l e k.
1943.
Don-kanyar
Bujdosó Ágnes:
Don-kanyar
Boldog emlékű unokabátyámnak, Áronnak,
aki csak röviden mesélhetett, soha többé nem
tiporhatott ösvényt imádott erdélyi havasai hátán.
Derű bolyong, bánat virraszt.
Az éj lakói ugyanazt
a lidércálmot pergetik
szemem elé s én hajnalig
űzöm a káoszt, hangzavart:
látom ismét a D o n - k a n y a r t.
Ez volt a borzalmak tele.
Oly' népnek vagyok gyermeke,
kit ezredéves átok ver:
idegen kézben játékszer,
hát kedve szerint csűr-csavar.
Ez az átok szült, D o n - k a n y a r.
Újra éled az iszonyat.
Az emlékek nem alszanak.
Mesél, mesél, ki visszatér ...
s már rám borul a messzi tél,
csontkarjával gyötör, sanyar.
Elém vetíted, D o n - k a n y a r.
Az ismeretlen, puszta táj,
hol bőven arat a halál,
a fagyhalál, az éhhalál ...
farkas üvölt s undok sakál
félig holtak húsába mar.
Kegyetlen gyilkos, D o n - k a n y a r.
Ártatlan lelkek kúsznak ott
a szűz hóban. Járatlanok
az utak. Semmibe vezet
az ismeretlen rettenet.
Dühödt szél hóvihart kavar.
Rút sírjuk leszel, D o n - k a n y a r.
Néha előragyog a Nap,
a csonkok térdre hullanak,
felsejlik a halleluja,
közéjük száll az ég Ura -
de a fagy inakat csavar ...
úr csak te lehetsz, D o n - k a n y a r.
Egybefolynak már a napok,
gyomor kenyérért csikorog,
kiről lerohadt a kabát,
remény nélkül adja magát
a hónak át és csakhamar
elnyeled őket, D o n - k a n y a r.
Megszűnik itt a múlt, jelen,
a szenvedés időtelen.
Tudatuk lassan elapad,
a hókristály arcukba csap,
már senki semmit nem akar ...
nihil tölcsére, D o n - k a n y a r.
Csak előre! Aki megáll,
átöleli a fagyhalál.
Fagyott a kéz, fagyott a láb,
az orr fagyottan csak levál
helyéről. Elgurul hamar.
Kínok háza vagy, D o n - k a n y a r.
Itt nincs segítség, nincs tanács,
pőre talpon se rongy, se más,
nincs cél, nincs vágy. Menetelés
közben fakérget vág a kés
s nem érzik már csípős, fanyar
keserű ízed, D o n - k a n y a r.
És mégsem győzöl teljesen!
Kéz, láb nélkül, sebhelyeken
takarót hordva, visszajött
pár élve maradt, megtörött
lelkű, hírt hozó gyászmagyar.
Élő csodák ők, D o n - k a n y a r.
Ezért éber az éjszakám.
Ne álmodozz te sem, hazám!
Ébredj s a múlt kárán okulj!
Vétkekbe vissza sose hullj!
Tisztán lásd, mit rejt, mit takar
szemfedővel a D o n - k a n y a r!
Nem szolga vagy! Szabad maradsz,
ha önmagadra számítasz!
Büszke saját múltadra légy,
példát erényeinkről végy!
Kit nem más köpenye takar,
nem bír azzal a D o n - k a n y a r.
Ne a különbséget keresd!
Fajod, bőrszíned, Istened
magánügy. E g y s é g az erő.
Szabad csak az, ki egyenlő
eséllyel indul. Halld, magyar:
ezt üzeni a D o n - k a n y a r.
Az egyesülés - hatalom.
Széthúzás ügyes alkalom
idegen kézért esdeni.
Ma országot kell menteni!
Űzd el, ki megoszt, szétzavar!
Bús vége, lásd a D o n - k a n y a r.
Hajnalodik. Reményem ég
s hitem bíztat: tanulni még
nem késő. Ezt a nemzetet
múltra építve menti meg
a nép, mely él s jövőt akar!
Mementó maradsz, D o n - k a n y a r.
1943.
Don-kanyar
Boldog emlékű unokabátyámnak, Áronnak,
aki csak röviden mesélhetett, soha többé nem
tiporhatott ösvényt imádott erdélyi havasai hátán.
Derű bolyong, bánat virraszt.
Az éj lakói ugyanazt
a lidércálmot pergetik
szemem elé s én hajnalig
űzöm a káoszt, hangzavart:
látom ismét a D o n - k a n y a r t.
Ez volt a borzalmak tele.
Oly' népnek vagyok gyermeke,
kit ezredéves átok ver:
idegen kézben játékszer,
hát kedve szerint csűr-csavar.
Ez az átok szült, D o n - k a n y a r.
Újra éled az iszonyat.
Az emlékek nem alszanak.
Mesél, mesél, ki visszatér ...
s már rám borul a messzi tél,
csontkarjával gyötör, sanyar.
Elém vetíted, D o n - k a n y a r.
Az ismeretlen, puszta táj,
hol bőven arat a halál,
a fagyhalál, az éhhalál ...
farkas üvölt s undok sakál
félig holtak húsába mar.
Kegyetlen gyilkos, D o n - k a n y a r.
Ártatlan lelkek kúsznak ott
a szűz hóban. Járatlanok
az utak. Semmibe vezet
az ismeretlen rettenet.
Dühödt szél hóvihart kavar.
Rút sírjuk leszel, D o n - k a n y a r.
Néha előragyog a Nap,
a csonkok térdre hullanak,
felsejlik a halleluja,
közéjük száll az ég Ura -
de a fagy inakat csavar ...
úr csak te lehetsz, D o n - k a n y a r.
Egybefolynak már a napok,
gyomor kenyérért csikorog,
kiről lerohadt a kabát,
remény nélkül adja magát
a hónak át és csakhamar
elnyeled őket, D o n - k a n y a r.
Megszűnik itt a múlt, jelen,
a szenvedés időtelen.
Tudatuk lassan elapad,
a hókristály arcukba csap,
már senki semmit nem akar ...
nihil tölcsére, D o n - k a n y a r.
Csak előre! Aki megáll,
átöleli a fagyhalál.
Fagyott a kéz, fagyott a láb,
az orr fagyottan csak levál
helyéről. Elgurul hamar.
Kínok háza vagy, D o n - k a n y a r.
Itt nincs segítség, nincs tanács,
pőre talpon se rongy, se más,
nincs cél, nincs vágy. Menetelés
közben fakérget vág a kés
s nem érzik már csípős, fanyar
keserű ízed, D o n - k a n y a r.
És mégsem győzöl teljesen!
Kéz, láb nélkül, sebhelyeken
takarót hordva, visszajött
pár élve maradt, megtörött
lelkű, hírt hozó gyászmagyar.
Élő csodák ők, D o n - k a n y a r.
Ezért éber az éjszakám.
Ne álmodozz te sem, hazám!
Ébredj s a múlt kárán okulj!
Vétkekbe vissza sose hullj!
Tisztán lásd, mit rejt, mit takar
szemfedővel a D o n - k a n y a r!
Nem szolga vagy! Szabad maradsz,
ha önmagadra számítasz!
Büszke saját múltadra légy,
példát erényeinkről végy!
Kit nem más köpenye takar,
nem bír azzal a D o n - k a n y a r.
Ne a különbséget keresd!
Fajod, bőrszíned, Istened
magánügy. E g y s é g az erő.
Szabad csak az, ki egyenlő
eséllyel indul. Halld, magyar:
ezt üzeni a D o n - k a n y a r.
Az egyesülés - hatalom.
Széthúzás ügyes alkalom
idegen kézért esdeni.
Ma országot kell menteni!
Űzd el, ki megoszt, szétzavar!
Bús vége, lásd a D o n - k a n y a r.
Hajnalodik. Reményem ég
s hitem bíztat: tanulni még
nem késő. Ezt a nemzetet
múltra építve menti meg
a nép, mely él s jövőt akar!
Mementó maradsz, D o n - k a n y a r.
1943.
Baby új útra állít
Bujdosó Ágnes:
Baby új útra állít
Babynek, a kis Odescalchy hercegnőnek, aki titokzatos
félelmek elől 15 évesen a halálba menekült.
Hallgass bánat,
szűnj meg, te fájdalom!
Meddig járjak
az árnyas oldalon?
A napsugár
bújócskázik velem?
Hallgass bánat!
A holtak szelleme
lehet teher
törékeny vállamon,
de lehet szárny.
Én azt is vállalom.
Röpítsenek
a porból felfelé!
Az utolsó
szó mindig Istené.
Hát vállalom.
Kit ostor igazít,
kit kegyetlen
kegyelem lángja szít,
önmagát is,
mint vízcsepp adja át
s mohó vággyal
esdi az Óceánt,
hol búcsúkönny
hullám közt elpihen,
beleolvad,
úszik az új vizen
és tömeggé
duzzad a milliárd
parány. Harsány
hab űzi a magányt.
Együtt élni
s egymásért. Evoé!
Az utolsó
szó mindig Istené.
1943.
Baby új útra állít
Babynek, a kis Odescalchy hercegnőnek, aki titokzatos
félelmek elől 15 évesen a halálba menekült.
Hallgass bánat,
szűnj meg, te fájdalom!
Meddig járjak
az árnyas oldalon?
A napsugár
bújócskázik velem?
Hallgass bánat!
A holtak szelleme
lehet teher
törékeny vállamon,
de lehet szárny.
Én azt is vállalom.
Röpítsenek
a porból felfelé!
Az utolsó
szó mindig Istené.
Hát vállalom.
Kit ostor igazít,
kit kegyetlen
kegyelem lángja szít,
önmagát is,
mint vízcsepp adja át
s mohó vággyal
esdi az Óceánt,
hol búcsúkönny
hullám közt elpihen,
beleolvad,
úszik az új vizen
és tömeggé
duzzad a milliárd
parány. Harsány
hab űzi a magányt.
Együtt élni
s egymásért. Evoé!
Az utolsó
szó mindig Istené.
1943.
A novícia meditál
Bujdosó Ágnes:
A novícia meditál
Itt úr a csend és
mély a gondolat.
A pisla mécsek
sem virrasztanak.
Átszűrt fényt csak a
szelíd mosoly ád.
Ha morzsolod hűs,
halk imák szavát,
sok pajkos emlék
messze menekül.
Az oltár kelyhén
tiszta béke ül,
mint biztonságot
nyújtó olajág.
Nem jut ide a
tomboló világ
vért izzadó, vad,
gyilkos mámora.
Itt úr a csend,
csak a vén orgona
zúg kezem alatt.
Ódon jóslatát
ki érti most?
A m u n k á t és i m á t
rendünk parancsa
bölcsen osztja meg:
a lélek kész és
ritkábban remeg
kétségektől a
test is. Súly, terű
nem húz le. Végre
kinyílhatsz. Derű
s egyensúly tart meg
önmagad felett.
Így adod át ön-
zetlen létedet
mindenkinek, ki
rád támaszkodik.
Mankóvá érlelt
a kétely s a hit
buzgó vitája
éned rejtekén.
/Legalább annyi
kegyet küldj felém
Isten, hozzám, ki
lázasan eped
- köpenyedbe bújt
gyönge gyermeked -
hogy végre szálljon
rám a nagy csoda:
egyszerű hit só-
várgott záloga!/
Itt úr a csend és
mély a gondolat.
A forrás, melyből
méz s epe fakad:
c o r p us - előttünk
függ a szégyenfán.
Ember volt. Érti
gyarló zsolozsmám.
1944.
A novícia meditál
Itt úr a csend és
mély a gondolat.
A pisla mécsek
sem virrasztanak.
Átszűrt fényt csak a
szelíd mosoly ád.
Ha morzsolod hűs,
halk imák szavát,
sok pajkos emlék
messze menekül.
Az oltár kelyhén
tiszta béke ül,
mint biztonságot
nyújtó olajág.
Nem jut ide a
tomboló világ
vért izzadó, vad,
gyilkos mámora.
Itt úr a csend,
csak a vén orgona
zúg kezem alatt.
Ódon jóslatát
ki érti most?
A m u n k á t és i m á t
rendünk parancsa
bölcsen osztja meg:
a lélek kész és
ritkábban remeg
kétségektől a
test is. Súly, terű
nem húz le. Végre
kinyílhatsz. Derű
s egyensúly tart meg
önmagad felett.
Így adod át ön-
zetlen létedet
mindenkinek, ki
rád támaszkodik.
Mankóvá érlelt
a kétely s a hit
buzgó vitája
éned rejtekén.
/Legalább annyi
kegyet küldj felém
Isten, hozzám, ki
lázasan eped
- köpenyedbe bújt
gyönge gyermeked -
hogy végre szálljon
rám a nagy csoda:
egyszerű hit só-
várgott záloga!/
Itt úr a csend és
mély a gondolat.
A forrás, melyből
méz s epe fakad:
c o r p us - előttünk
függ a szégyenfán.
Ember volt. Érti
gyarló zsolozsmám.
1944.
Nászinduló helyett
Bujdosó Ágnes:
Nászinduló helyett
Mosolygó arcok,
vidám sürgés-forgás,
bokámig érő lebbke tüllcsoda ...
Virágözönt bont
az ismerős oltár,
angyalhangot szűr a vén orgona ...
Igen, ilyennek
álmodtalak minden
jövőt tervező kislány-éjszakán.
A holtomiglan
s holtodiglan perce,
mint élő csoda csókja hullna rám.
S most?
Idegen arcok,
rémült sürgés-forgás,
még nedvesen tapad rám a ruha.
Hetek óta már
ezt a göncöt hordom,
éjjel mosom. A lábamon fura
cipőféle lóg.
Tört talpát spárgával
kötöttem bogra. Jaj, ne hagyjon el!
Eső zuhog. No-
vemberi nyirokban
cuppog a sár. Rá ágyúhang felel.
Tűz alatt reszket
Mátyásföld. A templom
visszhangja rázza, tépi a falat.
Halottsápadtan
pislákoló gyertyák
őrzik a halottsápadt árnyakat.
Kúszik, vonaglik
félelembe fojtva
hívő és pap. Robbanás, rettenet,
pánik hajtja ki
a maroknyi népet.
Félbeszakadt nász friss romok felett.
S másnap a káplán
háza kis zúgában
a stóla árván bús kezünkre hull.
Párom zsebében
sasbehívó bújik.
Nincs holnapunk. Háború pokla dúl.
Asszonnyá lettem
Isten áldásával,
de átokverte sors itt az enyém.
Elhagyatva és
kiszolgáltatottan
toporgok házasságom küszöbén.
Siratóének
boldog nászdal helyett,
csontváz kezével nyúl értünk a front.
Kábán didergek.
Félig-asszonyságom
gyászban fogant. Lüktetve rág a gond.
Elvettek tőlem
mindent, ami szép volt.
Kifosztott kincsesláda a szívem.
Sikoltanék, de
elgyötört mosollyal
szőke feje a vállamon pihen.
"Visszajövök, meg-
látod, nemsokára ..."
és könnyeink olvadnak egybe csak,
mi válunk s jövőnk
jótékony homálya
nem vigasz. A kín élesen harap.
Magamra hagyott
az egyetlen, drága,
biztos rév - szennyes hullámok között.
Így indulok új
útra. Krisztus megszánt
s keresztjével szívembe költözött.
Együtt járjuk most
a szenvedés útját.
Jöjj már Simon, vagy jöjj Veronika!
De semmi jel nem
nyújt vigaszt a ködben
s magába zár némán a Golgotha.
1944.
Nászinduló helyett
Mosolygó arcok,
vidám sürgés-forgás,
bokámig érő lebbke tüllcsoda ...
Virágözönt bont
az ismerős oltár,
angyalhangot szűr a vén orgona ...
Igen, ilyennek
álmodtalak minden
jövőt tervező kislány-éjszakán.
A holtomiglan
s holtodiglan perce,
mint élő csoda csókja hullna rám.
S most?
Idegen arcok,
rémült sürgés-forgás,
még nedvesen tapad rám a ruha.
Hetek óta már
ezt a göncöt hordom,
éjjel mosom. A lábamon fura
cipőféle lóg.
Tört talpát spárgával
kötöttem bogra. Jaj, ne hagyjon el!
Eső zuhog. No-
vemberi nyirokban
cuppog a sár. Rá ágyúhang felel.
Tűz alatt reszket
Mátyásföld. A templom
visszhangja rázza, tépi a falat.
Halottsápadtan
pislákoló gyertyák
őrzik a halottsápadt árnyakat.
Kúszik, vonaglik
félelembe fojtva
hívő és pap. Robbanás, rettenet,
pánik hajtja ki
a maroknyi népet.
Félbeszakadt nász friss romok felett.
S másnap a káplán
háza kis zúgában
a stóla árván bús kezünkre hull.
Párom zsebében
sasbehívó bújik.
Nincs holnapunk. Háború pokla dúl.
Asszonnyá lettem
Isten áldásával,
de átokverte sors itt az enyém.
Elhagyatva és
kiszolgáltatottan
toporgok házasságom küszöbén.
Siratóének
boldog nászdal helyett,
csontváz kezével nyúl értünk a front.
Kábán didergek.
Félig-asszonyságom
gyászban fogant. Lüktetve rág a gond.
Elvettek tőlem
mindent, ami szép volt.
Kifosztott kincsesláda a szívem.
Sikoltanék, de
elgyötört mosollyal
szőke feje a vállamon pihen.
"Visszajövök, meg-
látod, nemsokára ..."
és könnyeink olvadnak egybe csak,
mi válunk s jövőnk
jótékony homálya
nem vigasz. A kín élesen harap.
Magamra hagyott
az egyetlen, drága,
biztos rév - szennyes hullámok között.
Így indulok új
útra. Krisztus megszánt
s keresztjével szívembe költözött.
Együtt járjuk most
a szenvedés útját.
Jöjj már Simon, vagy jöjj Veronika!
De semmi jel nem
nyújt vigaszt a ködben
s magába zár némán a Golgotha.
1944.
Emberségünket mérő homokóra
Bujdosó Ágnes:
Emberségünket mérő homokóra
Berényi Mihálynak, a jóságos, segítőkész, tragikus életű
lakótársnak a közöny bűntudatával.
Én nem láttam, csak távol hírét hallom
a hökkent, riadt, reszkető menetnek,
kik a jól ismert utcán lépegetnek,
hitetlenkedve néznek egyre hátra
a tárt ablakú, kedves, régi házra ...
Én nem láttam, csak távol hírét hallom
a megtört szemű, kígyózó menetnek,
tömérdek meggyalázott, kínzott testnek,
akik között - mert téves helyre írták
születésének és hitének titkát,
hisz' "egy az Isten!" - vallja szívük, ajkuk
s a jó zsidó nép úgy segített rajtuk,
hogy közösségébe fogadta őket,
a szombatot ünnepnek tisztelőket -
hát most ott mennek ők is, menetelnek
a vétek nélkül átokbélyegzettek
között, együtt a kín sarába bukva.
A valóság még nem ért tudatukba.
Vonulnak némán a kirekesztettek,
társtól, baráttól elkülönítettek.
Nem értik, miért csíp vállukon az ostor,
a vak dühöt sem, mely a szíj végén forr
s a sújtó kart. Ellene hogy nem véd meg
hordává süllyedt tömege a népnek?
Idegenné vált ember, állat, város,
házak, terek, Idegen fényt sugároz
a tűző Nap. Szomjúvá aszal, éget.
A golgotának mikor vet már véget
Koponya hegy vértanú váró csúcsa?
Nincs József, ki segítő kezét nyújtsa
és Veronika lágy kendője helyett
durva röhej, ripők rúgás remegtet
hullámokat s a pőrére vált lélek
értetlenül és ártatlanul mélyed,
süllyed alá a gyűlölet-mocsárba.
Marhavagonok bűzös almán állva,
egymásba préselt tagok mozdulatlan
zsibbadását a sűrű gőzű katlan
verítékben és vizeletben fürdő
félhullái nem érzik már. A tűnő
időt csak éhkopp s szomjúságuk jelzi.
Hová? Merre? Meddig? Nem kérdi senki,
de megváltás, amint a rés kitágul.
A megtört szem száraz, süppedt odvábul
bámul a frissen épült menedékre ...
s megszületik a túlélés reménye.
Asszony férjét, anya gyermekét fogja,
szorítja s hiszi, hogy a láger foglya
marad és már-már éledő erővel
méri, hogy melyik deszkapolcon fér el
ötösével, mint begyömöszölt tárgyak.
Mást nem érez, csak eldőlésre vágyat ...
és akkor nyílik az utolsó ajtó.
A jól táplált, vizslató végrehajtó
- óh, nem önként, csak parancsnak engedve -
undorral vegyes unalommal lesve
az embervoltából vetkőzött nyájat,
pálcát suhint, felmér, ítél és választ.
Kiben még munka ítélete pislog,
karjára sül az életmentő billog.
De jaj, iszonyt süvölt a szív verése!
Csontváz kezek markolják széjjeltépve
gyermektől anyját, hű társától párját
és fürdőnek álcázott termek várják
könyörű gázzal halálra szédített
hullák hegyét. Feledheted e képet?
Pribékek, mire lassan kél a hajnal,
fejtik a bőrt, hajat s aranyfogakkal
reparált állkapcsok között turkálnak.
Sakáljai a bűzös, bűnös mának
a csonka csonkot egy halomba dobják
s töltik vélük mohó enyvgyárak gyomrát,
mert "überall" dicső náció sarja
eltűnteti, utolsó cseppig marja
szét, mint a sav az "alsóbbrendű" szennyet.
Építik kéjjel az eszement rendet,
világ ormát, ahol a kitenyésztett,
k u l t u r á l t faj uralkodik. Az élet
romlott sarába magként elvetették
a gyűlöletben s gőgben fogant eszmét:
e g y nemzet - e g y faj. Pusztuljon a többi!
S akár millió, akár csak maroknyi,
urat játszhat a saját szemétdombján.
Az eltorzított kereszt szégyenhorgán
felaggatva tudós, művész és költő
s névtelenek. Hány év, hány emberöltő
moshatja le tagadhatatlan mocskát,
ha Pilátus álnok táljában mossák
kezüket majd. Mit ér a törvény, vallás,
Isten felé küldött hamis hitvallás?
Behúnyja szemét, ki nem akar látni.
Közömbösök közt történhet akármi.
Én sem láttam, csak távol hírét hallom
az öröklétbe vonuló menetnek,
kik el nem múló sötét foltot vetnek
a történelem lapjain tipródva:
e m b e r s é g ü n k e t m é r ő h o m o k ó r a.
Tudom, a Föld gyakorta vért virágzik
s több százezret, ki dicsőségre vágyik,
hitért, eszméért vad kínokat vállal,
lelkes büszkén vívódik a halállal
s ha leverték, bátran és emelt fővel
igazságának tudatában dől el -
hősnek tartják, tisztes mércével mérik.
De e bús menet más módon enyészik.
Lealázva és kiszolgáltatottan
némán tűr, míg a szív utolsót dobban.
Hát rettegjük az új századok útját,
mert elszabadult szenvedélyek kútját
nyitotta meg bűvészinas, a dőre.
Hol van a mester, ki visszabűvölje?
Szétporlott a parancsok kőtáblája.
Ököljog fertőzte beteg világra
"szabadság" helyett "szabadosság" árad.
Magad leszel az áldozat s az árat
fizeted majd hosszan, sokadiziglen.
Alszik az ég s megvakult itt lenn minden.
Ez a jövő? Bomlott jelen termése?
Jöjj helyette megváltást hozó béke!
Kapj erőre, mélyben bujkáló jóság!
Isten, légy lelkekben élő valóság!
Arany oltárról szállj le, Aranybábú!
Nagy lett a tét. Didergő, lázas álmú
világunkból újat kellene szülni!
Uram! Segíts emberré nemesülni!
Tedd, hogy egymás szavát tisztán megértsük,
igényünket míves munkánkhoz mérjük,
tiszteljük a másikban önmagunkat!
Összedobbanó szívet vár a holnap.
Díszes kupolák, arany kelyhek helyett
őbennük kell meleg fészekre lelned!
Jöjj hát, Uram! Kételyek mérge szédít.
Légy bennünk erő, remény s irgalmas hit,
hogy önmagad s jelképeid nevében
soha többé ne hulljon ránk a szégyen!
S a kevesek, kik segítségre tárták
gyenge karjukat, hogy Szodománk árát
megfizessék s ezért felmentést kapjon
a tömény bűn és enyhülés fakadjon
a végpusztulás ítélete helyén,
támadjanak fel, köztünk trónust lelvén,
mert hősök voltak, önzetlenül bátrak,
magányosan, példaként ellenálltak.
Tedd, Uram, hogy új évezred új álma
virágozzon ki valósággá válva!
Tedd, hogy forró vágy éljen s égjen bennünk
a tisztulásra, hisz' van mit felednünk!
Tedd, hogy latrok s keresztre feszítettek,
kéz a kézben találkozhassunk Benned!
1946.
Emberségünket mérő homokóra
Berényi Mihálynak, a jóságos, segítőkész, tragikus életű
lakótársnak a közöny bűntudatával.
Én nem láttam, csak távol hírét hallom
a hökkent, riadt, reszkető menetnek,
kik a jól ismert utcán lépegetnek,
hitetlenkedve néznek egyre hátra
a tárt ablakú, kedves, régi házra ...
Én nem láttam, csak távol hírét hallom
a megtört szemű, kígyózó menetnek,
tömérdek meggyalázott, kínzott testnek,
akik között - mert téves helyre írták
születésének és hitének titkát,
hisz' "egy az Isten!" - vallja szívük, ajkuk
s a jó zsidó nép úgy segített rajtuk,
hogy közösségébe fogadta őket,
a szombatot ünnepnek tisztelőket -
hát most ott mennek ők is, menetelnek
a vétek nélkül átokbélyegzettek
között, együtt a kín sarába bukva.
A valóság még nem ért tudatukba.
Vonulnak némán a kirekesztettek,
társtól, baráttól elkülönítettek.
Nem értik, miért csíp vállukon az ostor,
a vak dühöt sem, mely a szíj végén forr
s a sújtó kart. Ellene hogy nem véd meg
hordává süllyedt tömege a népnek?
Idegenné vált ember, állat, város,
házak, terek, Idegen fényt sugároz
a tűző Nap. Szomjúvá aszal, éget.
A golgotának mikor vet már véget
Koponya hegy vértanú váró csúcsa?
Nincs József, ki segítő kezét nyújtsa
és Veronika lágy kendője helyett
durva röhej, ripők rúgás remegtet
hullámokat s a pőrére vált lélek
értetlenül és ártatlanul mélyed,
süllyed alá a gyűlölet-mocsárba.
Marhavagonok bűzös almán állva,
egymásba préselt tagok mozdulatlan
zsibbadását a sűrű gőzű katlan
verítékben és vizeletben fürdő
félhullái nem érzik már. A tűnő
időt csak éhkopp s szomjúságuk jelzi.
Hová? Merre? Meddig? Nem kérdi senki,
de megváltás, amint a rés kitágul.
A megtört szem száraz, süppedt odvábul
bámul a frissen épült menedékre ...
s megszületik a túlélés reménye.
Asszony férjét, anya gyermekét fogja,
szorítja s hiszi, hogy a láger foglya
marad és már-már éledő erővel
méri, hogy melyik deszkapolcon fér el
ötösével, mint begyömöszölt tárgyak.
Mást nem érez, csak eldőlésre vágyat ...
és akkor nyílik az utolsó ajtó.
A jól táplált, vizslató végrehajtó
- óh, nem önként, csak parancsnak engedve -
undorral vegyes unalommal lesve
az embervoltából vetkőzött nyájat,
pálcát suhint, felmér, ítél és választ.
Kiben még munka ítélete pislog,
karjára sül az életmentő billog.
De jaj, iszonyt süvölt a szív verése!
Csontváz kezek markolják széjjeltépve
gyermektől anyját, hű társától párját
és fürdőnek álcázott termek várják
könyörű gázzal halálra szédített
hullák hegyét. Feledheted e képet?
Pribékek, mire lassan kél a hajnal,
fejtik a bőrt, hajat s aranyfogakkal
reparált állkapcsok között turkálnak.
Sakáljai a bűzös, bűnös mának
a csonka csonkot egy halomba dobják
s töltik vélük mohó enyvgyárak gyomrát,
mert "überall" dicső náció sarja
eltűnteti, utolsó cseppig marja
szét, mint a sav az "alsóbbrendű" szennyet.
Építik kéjjel az eszement rendet,
világ ormát, ahol a kitenyésztett,
k u l t u r á l t faj uralkodik. Az élet
romlott sarába magként elvetették
a gyűlöletben s gőgben fogant eszmét:
e g y nemzet - e g y faj. Pusztuljon a többi!
S akár millió, akár csak maroknyi,
urat játszhat a saját szemétdombján.
Az eltorzított kereszt szégyenhorgán
felaggatva tudós, művész és költő
s névtelenek. Hány év, hány emberöltő
moshatja le tagadhatatlan mocskát,
ha Pilátus álnok táljában mossák
kezüket majd. Mit ér a törvény, vallás,
Isten felé küldött hamis hitvallás?
Behúnyja szemét, ki nem akar látni.
Közömbösök közt történhet akármi.
Én sem láttam, csak távol hírét hallom
az öröklétbe vonuló menetnek,
kik el nem múló sötét foltot vetnek
a történelem lapjain tipródva:
e m b e r s é g ü n k e t m é r ő h o m o k ó r a.
Tudom, a Föld gyakorta vért virágzik
s több százezret, ki dicsőségre vágyik,
hitért, eszméért vad kínokat vállal,
lelkes büszkén vívódik a halállal
s ha leverték, bátran és emelt fővel
igazságának tudatában dől el -
hősnek tartják, tisztes mércével mérik.
De e bús menet más módon enyészik.
Lealázva és kiszolgáltatottan
némán tűr, míg a szív utolsót dobban.
Hát rettegjük az új századok útját,
mert elszabadult szenvedélyek kútját
nyitotta meg bűvészinas, a dőre.
Hol van a mester, ki visszabűvölje?
Szétporlott a parancsok kőtáblája.
Ököljog fertőzte beteg világra
"szabadság" helyett "szabadosság" árad.
Magad leszel az áldozat s az árat
fizeted majd hosszan, sokadiziglen.
Alszik az ég s megvakult itt lenn minden.
Ez a jövő? Bomlott jelen termése?
Jöjj helyette megváltást hozó béke!
Kapj erőre, mélyben bujkáló jóság!
Isten, légy lelkekben élő valóság!
Arany oltárról szállj le, Aranybábú!
Nagy lett a tét. Didergő, lázas álmú
világunkból újat kellene szülni!
Uram! Segíts emberré nemesülni!
Tedd, hogy egymás szavát tisztán megértsük,
igényünket míves munkánkhoz mérjük,
tiszteljük a másikban önmagunkat!
Összedobbanó szívet vár a holnap.
Díszes kupolák, arany kelyhek helyett
őbennük kell meleg fészekre lelned!
Jöjj hát, Uram! Kételyek mérge szédít.
Légy bennünk erő, remény s irgalmas hit,
hogy önmagad s jelképeid nevében
soha többé ne hulljon ránk a szégyen!
S a kevesek, kik segítségre tárták
gyenge karjukat, hogy Szodománk árát
megfizessék s ezért felmentést kapjon
a tömény bűn és enyhülés fakadjon
a végpusztulás ítélete helyén,
támadjanak fel, köztünk trónust lelvén,
mert hősök voltak, önzetlenül bátrak,
magányosan, példaként ellenálltak.
Tedd, Uram, hogy új évezred új álma
virágozzon ki valósággá válva!
Tedd, hogy forró vágy éljen s égjen bennünk
a tisztulásra, hisz' van mit felednünk!
Tedd, hogy latrok s keresztre feszítettek,
kéz a kézben találkozhassunk Benned!
1946.
A tél is szép
Bujdosó Ágnes:
A tél is szép
pötty
pötty pötty
pókhálón reszkető szivárvány
csillámló csöppek
hull
hull hull
a fáradó zöldben
a ritkuló rőt levelekre
a könny
hull a csendes eső
surr
surr surr
így surran az ősz
hová tűnt el
az édes
a fényes
a kényes
a mézes
idő
hol a vágy
kár
kár kár
már álom marad az álom
s a beteljesülésre
rideg
fehér pecsétet
üt a tél
zzz
zzz zzz
fut a szél
hajtja a súlyos fellegeket
ma sáros
a város
és álmos
a dermedő szív is
pedig a búcsú csak átmeneti
pity
pity pity
a hóban
a fagyban
is pittyeg a fürge madár
megbújik párja pihés melegén
csőre
csöpp kis
csókokat csókol
fészke falára
trill
trilli trill
dalolgatok neked
szemed
dúdoló hangod
elűzi a szürke lilát
a sűrű barna
menekül
s végre
végre végre
fellobban bennünk a drága
pirosan meleg
isteni tűz
1947.
A tél is szép
pötty
pötty pötty
pókhálón reszkető szivárvány
csillámló csöppek
hull
hull hull
a fáradó zöldben
a ritkuló rőt levelekre
a könny
hull a csendes eső
surr
surr surr
így surran az ősz
hová tűnt el
az édes
a fényes
a kényes
a mézes
idő
hol a vágy
kár
kár kár
már álom marad az álom
s a beteljesülésre
rideg
fehér pecsétet
üt a tél
zzz
zzz zzz
fut a szél
hajtja a súlyos fellegeket
ma sáros
a város
és álmos
a dermedő szív is
pedig a búcsú csak átmeneti
pity
pity pity
a hóban
a fagyban
is pittyeg a fürge madár
megbújik párja pihés melegén
csőre
csöpp kis
csókokat csókol
fészke falára
trill
trilli trill
dalolgatok neked
szemed
dúdoló hangod
elűzi a szürke lilát
a sűrű barna
menekül
s végre
végre végre
fellobban bennünk a drága
pirosan meleg
isteni tűz
1947.
...és válasz nincsen
Bujdosó Ágnes:
... és válasz nincsen
Azzal vádolsz, hitetlen lettem,
mert ezer kérdés izzik bennem.
Faggatnálak, de egy a válasz:
"Imádkozz! Kérj!" - A szívem száraz,
mint üres spongya, nedvre vágyik.
Hol a Szomjoltó? Tán egy másik
külön világban él és hallgat?
Miért aszal a szikrázó Nap
némely tájon homokká mindent?
Miért bolydul a fékezett rend
hirtelen pusztító pokollá?
Hogyan válhat a gonosz jóvá?
S ha nem változik, kit emészt el?
Mi az igazság? Mi a kétely?
A kérdések csak sorakoznak.
Kutat a "ma", hallgat a "holnap".
Vagy titkos kód jelei szállnak
ágbogain az életfának?
Hol volt a kezdet? Lesz-e vég is?
Örök a lét, vagy elenyészik
a pillanat holt idő szárnyán?
Akit keresel tűz, vagy bálvány?
Amiért most üdvödet adnád:
egészség, szépség, hírnév, nagyság,
meddig lelkesít? Mi az ára?
Mikor döbbensz rá, hogy hiába
tűztél ki célt? Eszközzel bírnád,
de alattomos erő tör rád
keserves, váratlan csapással
kivédhetetlen gátat. Átcsal
érveid másik oldalára:
azért hibás a logikája,
mert rossz helyen áll az origo.
Van törvény!
De van törvénytipró,
sőt, ki a paragrafust szülte,
az vét ellene, megkerülve.
"Ne ölj! Ne csalj! Légy emberséges!" -
Vajon a sikerekre éhes,
lelket gyilkolva, fényt orozva,
sakál módjára ragadozva
tartja magát a főparancshoz?
Ki történelemben kalandoz,
tapasztalja: a tiszta eszmét
mindig keresztre feszítették.
Én csak várok s kérdezek újra,
míg agyam épségéből futja:
Honnan? Kitől? Miért? Hol? Kinek?
Meddig? Hogyan?
Ki kaphatja meg
egy sugarát az értelemnek,
bizonyságát érthetetlennek?
Bolyongásunk bolygónkon várja,
az Űr mikor szívja magába?
A szédült parány miben higgyen?
Csak kérdezek ... és válasz nincsen.
1948.
... és válasz nincsen
Azzal vádolsz, hitetlen lettem,
mert ezer kérdés izzik bennem.
Faggatnálak, de egy a válasz:
"Imádkozz! Kérj!" - A szívem száraz,
mint üres spongya, nedvre vágyik.
Hol a Szomjoltó? Tán egy másik
külön világban él és hallgat?
Miért aszal a szikrázó Nap
némely tájon homokká mindent?
Miért bolydul a fékezett rend
hirtelen pusztító pokollá?
Hogyan válhat a gonosz jóvá?
S ha nem változik, kit emészt el?
Mi az igazság? Mi a kétely?
A kérdések csak sorakoznak.
Kutat a "ma", hallgat a "holnap".
Vagy titkos kód jelei szállnak
ágbogain az életfának?
Hol volt a kezdet? Lesz-e vég is?
Örök a lét, vagy elenyészik
a pillanat holt idő szárnyán?
Akit keresel tűz, vagy bálvány?
Amiért most üdvödet adnád:
egészség, szépség, hírnév, nagyság,
meddig lelkesít? Mi az ára?
Mikor döbbensz rá, hogy hiába
tűztél ki célt? Eszközzel bírnád,
de alattomos erő tör rád
keserves, váratlan csapással
kivédhetetlen gátat. Átcsal
érveid másik oldalára:
azért hibás a logikája,
mert rossz helyen áll az origo.
Van törvény!
De van törvénytipró,
sőt, ki a paragrafust szülte,
az vét ellene, megkerülve.
"Ne ölj! Ne csalj! Légy emberséges!" -
Vajon a sikerekre éhes,
lelket gyilkolva, fényt orozva,
sakál módjára ragadozva
tartja magát a főparancshoz?
Ki történelemben kalandoz,
tapasztalja: a tiszta eszmét
mindig keresztre feszítették.
Én csak várok s kérdezek újra,
míg agyam épségéből futja:
Honnan? Kitől? Miért? Hol? Kinek?
Meddig? Hogyan?
Ki kaphatja meg
egy sugarát az értelemnek,
bizonyságát érthetetlennek?
Bolyongásunk bolygónkon várja,
az Űr mikor szívja magába?
A szédült parány miben higgyen?
Csak kérdezek ... és válasz nincsen.
1948.
Tán így megtartalak
Bujdosó Ágnes:
Tán így megtartalak
Mint ciszternában drága, termékeny eső,
úgy gyűlnek bennem a szavak
s hogy el ne tikkadjon a szerelem,
mégis csak csókkal öntözgethetem.
Nézlek, mosolygok, hozzád símulok
s ha kérdezel, lehúnyom a szemem
és bárhogy faggatsz százszor is naponta:
"Szeretsz, kicsim? ... Gondolsz rám? ... Válaszolj!" -
Csak nézlek, ajkam néma marad
s mint ciszternában hűs, áldott eső,
úgy gyűlnek bennem a szavak.
Ha távol vagy, én eljátszom velük:
gyémántcseppek a mélyben, rejtegetve.
Símogatom és fényesítgetem,
kóstolgatom és édesítgetem -
de forrás nem buggyan belőlük soha.
Soha, soha meg ne tudd, hogy szeretlek!
Érezned kell a bizonytalanságot,
a reszketést, hogy egyszer vége lesz ...
mert férfi vagy és mert csak így szeretsz.
Terhes e játék? Asszonysors csupán
a kormányt biztos kézzel tartani,
szürke homályban fényt villantani
vibrálva, mint az álmos kerti lámpa
s ha kérdeznek - lehúnyni a szemet.
/Mosolyogj, csókolj, égj el ölelésben,
de rabod maradjon a titok,
mert soha egyformán nem szeret
asszony és férfi! Míg egyik lángol,
zsarátnok már a másik.
Légy hát okos és maradj meg némának
s mint ciszternában gyűjtött drága nedvet
a szomjas föld kívánja, vonzza, várja,
kívánják, várják szerelmes szavad!/
Egyetlenem! Tán így megtartalak!
1949.
Tán így megtartalak
Mint ciszternában drága, termékeny eső,
úgy gyűlnek bennem a szavak
s hogy el ne tikkadjon a szerelem,
mégis csak csókkal öntözgethetem.
Nézlek, mosolygok, hozzád símulok
s ha kérdezel, lehúnyom a szemem
és bárhogy faggatsz százszor is naponta:
"Szeretsz, kicsim? ... Gondolsz rám? ... Válaszolj!" -
Csak nézlek, ajkam néma marad
s mint ciszternában hűs, áldott eső,
úgy gyűlnek bennem a szavak.
Ha távol vagy, én eljátszom velük:
gyémántcseppek a mélyben, rejtegetve.
Símogatom és fényesítgetem,
kóstolgatom és édesítgetem -
de forrás nem buggyan belőlük soha.
Soha, soha meg ne tudd, hogy szeretlek!
Érezned kell a bizonytalanságot,
a reszketést, hogy egyszer vége lesz ...
mert férfi vagy és mert csak így szeretsz.
Terhes e játék? Asszonysors csupán
a kormányt biztos kézzel tartani,
szürke homályban fényt villantani
vibrálva, mint az álmos kerti lámpa
s ha kérdeznek - lehúnyni a szemet.
/Mosolyogj, csókolj, égj el ölelésben,
de rabod maradjon a titok,
mert soha egyformán nem szeret
asszony és férfi! Míg egyik lángol,
zsarátnok már a másik.
Légy hát okos és maradj meg némának
s mint ciszternában gyűjtött drága nedvet
a szomjas föld kívánja, vonzza, várja,
kívánják, várják szerelmes szavad!/
Egyetlenem! Tán így megtartalak!
1949.
Nevelők napján
Bujdosó Ágnes:
Nevelők napján
Látom meggörnyedt válladat
negyven év munkája után.
Szemedben árnyak intenek,
öreg tanító, jó apám.
Homlokod fáradt ráncai
- mély, gondszántotta szigetek -
arról beszélnek ma nekem,
mit éltem át, mint kis gyerek.
A valóság szürke ködét,
a nincstelenség sóhaját,
mint drága, csillogó arany,
dús mesevilág szőtte át.
Kenyérkémről sok-sok vajat
megevett "Óriásgyerek"
s az elmaradt vizsgaruhát
"Tündér Ilona" kapta meg.
Látom meggörnyedt válladat ...
ma mindig erre gondolok.
Kezemben reszkető kezed,
ma együtt vagyunk boldogok.
N e v e l ő k n a p j a van, Apám!
valóra vált minden meséd.
Vajjal és mézzel kenhetem
kis fiam fehér kenyerét.
Ma megnőtt régi, halk szavad:
"Miénk a legszebb hivatás!"
Úgy száll feléd a szeretet,
mint gátjavesztett áradás
s az édes, termékeny folyó
ráncod simítva, átölel.
Tűnik a múlt, a szenvedés ...
már csak szépre emlékezel.
Nézd a jövőt! Kezed nyomán
kibomlott bimbók százai
újuló, boldog életünk
gazdag gyümölcsét érleli.
Neked harc volt, béklyók között
a nevelés. Ma: hatalom.
Szabad hazában tanítók,
felétek ujjong ma dalom!
Napfény kacag ... és millió
gyermekajk zengi, élni jó!
Egy új világot nevelünk:
apám, én s minden tanító.
1949.
Nevelők napján
Látom meggörnyedt válladat
negyven év munkája után.
Szemedben árnyak intenek,
öreg tanító, jó apám.
Homlokod fáradt ráncai
- mély, gondszántotta szigetek -
arról beszélnek ma nekem,
mit éltem át, mint kis gyerek.
A valóság szürke ködét,
a nincstelenség sóhaját,
mint drága, csillogó arany,
dús mesevilág szőtte át.
Kenyérkémről sok-sok vajat
megevett "Óriásgyerek"
s az elmaradt vizsgaruhát
"Tündér Ilona" kapta meg.
Látom meggörnyedt válladat ...
ma mindig erre gondolok.
Kezemben reszkető kezed,
ma együtt vagyunk boldogok.
N e v e l ő k n a p j a van, Apám!
valóra vált minden meséd.
Vajjal és mézzel kenhetem
kis fiam fehér kenyerét.
Ma megnőtt régi, halk szavad:
"Miénk a legszebb hivatás!"
Úgy száll feléd a szeretet,
mint gátjavesztett áradás
s az édes, termékeny folyó
ráncod simítva, átölel.
Tűnik a múlt, a szenvedés ...
már csak szépre emlékezel.
Nézd a jövőt! Kezed nyomán
kibomlott bimbók százai
újuló, boldog életünk
gazdag gyümölcsét érleli.
Neked harc volt, béklyók között
a nevelés. Ma: hatalom.
Szabad hazában tanítók,
felétek ujjong ma dalom!
Napfény kacag ... és millió
gyermekajk zengi, élni jó!
Egy új világot nevelünk:
apám, én s minden tanító.
1949.
A karosszék
Bujdosó Ágnes:
A karosszék
Csöppség voltam, első osztályos.
Gyakran állt pityergőre szám,
mert jaj, a mesét nagyon szerettem
s mégsem mesélt sose anyám.
"Ott a sok könyv, olvass belőle!
Vagy nézegesd a képeket!
Légy jó, kicsim! Látod, anyácska
főz, mos vasal, jár iskolába,
tanít sok gyermeket ..."
s már fordul-perdül vékonyka lába,
szép keze sose pihen.
Villan a tű ... készül a vázlat ...
forr a leves ... jaj, nincs-e lázad?! ...
Baj, gond, betegség -
sosincs megállás, anyácska, édes szívem?
Csöppség voltam, első osztályos,
de a szívemben már
- sürgő-forgó anyámat nézve -
jó szándék muzsikál:
szegény Édes! Küszködik, fárad,
soha nyugalma nincs.
Nőjek csak meg! Legyen kezemben
száz pengő! Drága kincs.
Egy k a r o s s z é k e t fogok venni!
Anyát beültetem
és simogatva dédelgeti
a két dolgos kezem.
Én főzök, mosok, takarítok,
iskolába megyek,
majd sok-sok gyermeket tanítok
s puha párnát veszek
a pénzen, amit megkerestem.
A terv már készen áll:
anyám ott ül a karosszékben
s a nagy lányára vár.
Sok év repült el észrevétlen,
mint szálló fellegek.
Hajam közé a tűnő nyár
ősz szálat pergetett.
Nagy fiam van. Első osztályos,
de gyakran pityereg,
mert jaj, a mesét úgy szereti,
mint tortát más gyerek
s hiába kéri, követeli:
"anyuuu, még egy mesét!"
Örök ismerős mozdulattal
fogom a kis kezét,
a hangom is oly' s ismerős.
A mélyén, valahol
emlékek szürke fátyolán
egy édes hang dalol:
"Ott a sok könyv. Olvass belőle,
vagy nézd a képeket!
Légy jó, kicsim! Látod, anyácska
főz, mos, vasal, jár iskolába,
tanít sok gyermeket ..."
S már fordul-perdül szegény lábam,
két kezem sose pihen.
Villan a tű, készül a vázlat,
forr a leves ... jaj, nincs-e lázad?!
S megszólal egyszer a kisfiam:
"Anyácska, édes szívem,
mindig mozogsz, mindig csak fáradsz,
soha nyugalmad nincs.
Nőjek csak meg! Legyen kezemben
száz forint! Drága kincs ..."
Igen. Hát így volt. Eltalálták.
Gyermekkorom szép, tiszta álmát,
mit sosem válthattam valóra
- anyácskám nem is tudott róla -
megkaptam én is
/dús ígéret kisfiamtól/
a k a r o s s z é k e t .
és simogatva dédelgeti
1951.
A karosszék
Csöppség voltam, első osztályos.
Gyakran állt pityergőre szám,
mert jaj, a mesét nagyon szerettem
s mégsem mesélt sose anyám.
"Ott a sok könyv, olvass belőle!
Vagy nézegesd a képeket!
Légy jó, kicsim! Látod, anyácska
főz, mos vasal, jár iskolába,
tanít sok gyermeket ..."
s már fordul-perdül vékonyka lába,
szép keze sose pihen.
Villan a tű ... készül a vázlat ...
forr a leves ... jaj, nincs-e lázad?! ...
Baj, gond, betegség -
sosincs megállás, anyácska, édes szívem?
Csöppség voltam, első osztályos,
de a szívemben már
- sürgő-forgó anyámat nézve -
jó szándék muzsikál:
szegény Édes! Küszködik, fárad,
soha nyugalma nincs.
Nőjek csak meg! Legyen kezemben
száz pengő! Drága kincs.
Egy k a r o s s z é k e t fogok venni!
Anyát beültetem
és simogatva dédelgeti
a két dolgos kezem.
Én főzök, mosok, takarítok,
iskolába megyek,
majd sok-sok gyermeket tanítok
s puha párnát veszek
a pénzen, amit megkerestem.
A terv már készen áll:
anyám ott ül a karosszékben
s a nagy lányára vár.
Sok év repült el észrevétlen,
mint szálló fellegek.
Hajam közé a tűnő nyár
ősz szálat pergetett.
Nagy fiam van. Első osztályos,
de gyakran pityereg,
mert jaj, a mesét úgy szereti,
mint tortát más gyerek
s hiába kéri, követeli:
"anyuuu, még egy mesét!"
Örök ismerős mozdulattal
fogom a kis kezét,
a hangom is oly' s ismerős.
A mélyén, valahol
emlékek szürke fátyolán
egy édes hang dalol:
"Ott a sok könyv. Olvass belőle,
vagy nézd a képeket!
Légy jó, kicsim! Látod, anyácska
főz, mos, vasal, jár iskolába,
tanít sok gyermeket ..."
S már fordul-perdül szegény lábam,
két kezem sose pihen.
Villan a tű, készül a vázlat,
forr a leves ... jaj, nincs-e lázad?!
S megszólal egyszer a kisfiam:
"Anyácska, édes szívem,
mindig mozogsz, mindig csak fáradsz,
soha nyugalmad nincs.
Nőjek csak meg! Legyen kezemben
száz forint! Drága kincs ..."
Igen. Hát így volt. Eltalálták.
Gyermekkorom szép, tiszta álmát,
mit sosem válthattam valóra
- anyácskám nem is tudott róla -
megkaptam én is
/dús ígéret kisfiamtól/
a k a r o s s z é k e t .
és simogatva dédelgeti
1951.
Magamnak dúdolom
Bujdosó Ágnes:
Magamnak dúdolom
Villnek, aki gyűlölte a gyermekeket s így ölte ki szívemből a szerelmet.
Nem hozzád szólnak a szavak,
akit ma elhagyok.
Mint annyi hosszú éven át:
magamnak dúdolok.
A kettőnk útja árnyas út,
borongó. Napsütés
csak ritkán érte. Hű maradt
hozzánk a szenvedés.
Emlék kísért ... az első csók
s a legszebb pillanat:
az első forró ölelés.
Míg bombák hullanak,
a tűzszünetben tervezünk
- ajkunk titkon remeg -
a vágyva vágyott holnapot
vajon ki éri meg?
-Riadt fecskék - vér s könny között
épült az otthonunk.
Minden kis szalmaszál után
úgy hittük: álmodunk.
Igen ... az álmok ... oly nehéz
a szürke ébredés!
Ne félj! Magamnak zümmögök,
mind fáradt szívverés.
Hát élünk! Asszonyod s fiad
úgy vár rád! Szomjazom
egy gyöngéd szót, símogatást
s kitárom két karom,
de ismeretlen arc köszönt
minden bús reggelen.
Apára vár és csak sivár
bírát kap gyermekem.
Nincs, kivel együtt boldogan,
büszkén figyeljük őt,
mert gyűlölet fogadja s bot
a szelíd kérlelőt.
A fészkünk kész, de jaj, a kéz
lehullik itt ... elég!
Új, izgató, vad illatok
szállnak, kúsznak feléd.
Nincs férfi és nincs apa sem,
nincs otthon, csak magány.
A dal sikoltva megtörik
s elhal a csend falán.
Jaj, vége már! Repülj madár!
nincs féltés, szerelem.
Megtépett tollad pelyhein
más hever, i d e g e n,
ki szennyből gyúrná s nem tapad
o t t h o n n á, mit remél,
így más fészkében kér helyet
s a maradékból él.
Kit vár a fény, a csillagok,
a sár annak kevés.
Ne félj! Magamnak zümmögök,
mint árva szívverés.
Csapongok dal és könny között.
Két árva indul el,
néma búcsúnkra csak a kert
s a zúgó lomb felel.
Nem hozzád szólnak a szavak,
akit ma elhagyok.
Mint annyi hosszú éven át -
magamnak dúdolok:
ki párom voltál s elsodort
a könnyű, nyári szél,
élj boldogan s ne fájjon majd,
amit az ősz mesél.
1952.
Magamnak dúdolom
Villnek, aki gyűlölte a gyermekeket s így ölte ki szívemből a szerelmet.
Nem hozzád szólnak a szavak,
akit ma elhagyok.
Mint annyi hosszú éven át:
magamnak dúdolok.
A kettőnk útja árnyas út,
borongó. Napsütés
csak ritkán érte. Hű maradt
hozzánk a szenvedés.
Emlék kísért ... az első csók
s a legszebb pillanat:
az első forró ölelés.
Míg bombák hullanak,
a tűzszünetben tervezünk
- ajkunk titkon remeg -
a vágyva vágyott holnapot
vajon ki éri meg?
-Riadt fecskék - vér s könny között
épült az otthonunk.
Minden kis szalmaszál után
úgy hittük: álmodunk.
Igen ... az álmok ... oly nehéz
a szürke ébredés!
Ne félj! Magamnak zümmögök,
mind fáradt szívverés.
Hát élünk! Asszonyod s fiad
úgy vár rád! Szomjazom
egy gyöngéd szót, símogatást
s kitárom két karom,
de ismeretlen arc köszönt
minden bús reggelen.
Apára vár és csak sivár
bírát kap gyermekem.
Nincs, kivel együtt boldogan,
büszkén figyeljük őt,
mert gyűlölet fogadja s bot
a szelíd kérlelőt.
A fészkünk kész, de jaj, a kéz
lehullik itt ... elég!
Új, izgató, vad illatok
szállnak, kúsznak feléd.
Nincs férfi és nincs apa sem,
nincs otthon, csak magány.
A dal sikoltva megtörik
s elhal a csend falán.
Jaj, vége már! Repülj madár!
nincs féltés, szerelem.
Megtépett tollad pelyhein
más hever, i d e g e n,
ki szennyből gyúrná s nem tapad
o t t h o n n á, mit remél,
így más fészkében kér helyet
s a maradékból él.
Kit vár a fény, a csillagok,
a sár annak kevés.
Ne félj! Magamnak zümmögök,
mint árva szívverés.
Csapongok dal és könny között.
Két árva indul el,
néma búcsúnkra csak a kert
s a zúgó lomb felel.
Nem hozzád szólnak a szavak,
akit ma elhagyok.
Mint annyi hosszú éven át -
magamnak dúdolok:
ki párom voltál s elsodort
a könnyű, nyári szél,
élj boldogan s ne fájjon majd,
amit az ősz mesél.
1952.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)