1938. november 11.

Bujdosó Ágnes:

1938. november 11.

Úgy várták őket,
úgy várták,
hogy ez már több volt:
imádság.
Hány ezer ember -
s néma csend.
De a szívekben
odabent
valami tombol,
ég, dalol,
hogy szinte fáj ... és
valahol
távoli ködben
kék sereg
ezüst felhőkön
lépeget.
A tejútról szállt
tán alá?
Oh, nem bírni ezt
így soká!
Hisz' szétveti a
melleket
ez a robbanó
szeretet.
A sok lenyelt könny
fojtogat,
úgy szorítja a
torkokat,
míg végre, végre
ideér
fehér lován az
ősz Vezér.
Már pattan a sok
szívkapu
s szöszi hajú, fe-
hér hajú
egyformán térdel
és zokog.
Nem fáj a könny most,
boldogok.
Vágtató, büszke
katonák
felé röpköd, hull
a virág
s a szívből már az
ajkra csap
a visszafojtott
indulat:
"Éljen a Vezér!
Éljenek!
Éljen a magyar
hadsereg!"

Zöld kapus házból
ősz anyó
tipeg elő. Egy
kis cipó
van a kezében:
"Egyetek
fiaim magyar
kenyeret!
Magyar könny áztat-
ta búza,
magyar gond őrlöt-
te búza ..." -
Egy erős férfi
megremeg
s mint Krisztus testét,
töri meg
az áldott magyar
kenyeret.
Úgy elfulladnak
a szavak.
Az égből könnyek
hullanak.
Uram! Zokogsz Te
is velünk?
Te ismered az
életünk.
Tudod, kettős a
golgotánk,
kereszt is kettős
hullt reánk.
Tudod, hogy nem volt
szenvedés,
mely nekünk sok volt,
vagy nehéz,
hogy kezünket az
ég felé
csak tiszta szándék
emelé
szent esküvésre.
Látod-e,
milyen töretlen
a hite
ennek a népnek!
Engeded,
hogy mint felhőt a
fergeteg,
elsodorják a
viharok
ezt a magasztos,
szent napot?
Uram, könyörgöm,
add nekünk,
hogy úgy lobogjon
a hitünk,
mint még soha! Te
millió
lélekben égő
kis kohó,
acéllá edzd a
szíveket!
S ha egybeforr hű
nemzeted,
erősek leszünk
és nagyok!
Hiába vernek
viharok,
tudunk már össze-
tartani,
áldozni és le-
mondani,
csak add meg édes
Istenem,
hogy ősi, szép
határaink közt
hazánk szabad
s boldog legyen!