Nászinduló helyett

Bujdosó Ágnes:

Nászinduló helyett

Mosolygó arcok,
vidám sürgés-forgás,
bokámig érő lebbke tüllcsoda ...
Virágözönt bont
az ismerős oltár,
angyalhangot szűr a vén orgona ...

Igen, ilyennek
álmodtalak minden
jövőt tervező kislány-éjszakán.
A holtomiglan
s holtodiglan perce,
mint élő csoda csókja hullna rám.

S most?

Idegen arcok,
rémült sürgés-forgás,
még nedvesen tapad rám a ruha.
Hetek óta már
ezt a göncöt hordom,
éjjel mosom. A lábamon fura
cipőféle lóg.

Tört talpát spárgával
kötöttem bogra. Jaj, ne hagyjon el!
Eső zuhog. No-
vemberi nyirokban
cuppog a sár. Rá ágyúhang felel.

Tűz alatt reszket
Mátyásföld. A templom
visszhangja rázza, tépi a falat.
Halottsápadtan
pislákoló gyertyák
őrzik a halottsápadt árnyakat.

Kúszik, vonaglik
félelembe fojtva
hívő és pap. Robbanás, rettenet,
pánik hajtja ki
a maroknyi népet.
Félbeszakadt nász friss romok felett.

S másnap a káplán
háza kis zúgában
a stóla árván bús kezünkre hull.
Párom zsebében
sasbehívó bújik.
Nincs holnapunk. Háború pokla dúl.

Asszonnyá lettem
Isten áldásával,
de átokverte sors itt az enyém.
Elhagyatva és
kiszolgáltatottan
toporgok házasságom küszöbén.

Siratóének
boldog nászdal helyett,
csontváz kezével nyúl értünk a front.
Kábán didergek.
Félig-asszonyságom
gyászban fogant. Lüktetve rág a gond.
Elvettek tőlem
mindent, ami szép volt.
Kifosztott kincsesláda a szívem.
Sikoltanék, de
elgyötört mosollyal
szőke feje a vállamon pihen.

"Visszajövök, meg-
látod, nemsokára ..."
és könnyeink olvadnak egybe csak,
mi válunk s jövőnk
jótékony homálya
nem vigasz. A kín élesen harap.

Magamra hagyott
az egyetlen, drága,
biztos rév - szennyes hullámok között.
Így indulok új
útra. Krisztus megszánt
s keresztjével szívembe költözött.

Együtt járjuk most
a szenvedés útját.
Jöjj már Simon, vagy jöjj Veronika!
De semmi jel nem
nyújt vigaszt a ködben
s magába zár némán a Golgotha.

1944.