Magamnak dúdolom

Bujdosó Ágnes:

Magamnak dúdolom

Villnek, aki gyűlölte a gyermekeket s így ölte ki szívemből a szerelmet.

Nem hozzád szólnak a szavak,
akit ma elhagyok.
Mint annyi hosszú éven át:
magamnak dúdolok.

A kettőnk útja árnyas út,
borongó. Napsütés
csak ritkán érte. Hű maradt
hozzánk a szenvedés.

Emlék kísért ... az első csók
s a legszebb pillanat:
az első forró ölelés.
Míg bombák hullanak,
a tűzszünetben tervezünk
- ajkunk titkon remeg -
a vágyva vágyott holnapot
vajon ki éri meg?

-Riadt fecskék - vér s könny között
épült az otthonunk.
Minden kis szalmaszál után
úgy hittük: álmodunk.
Igen ... az álmok ... oly nehéz
a szürke ébredés!

Ne félj! Magamnak zümmögök,
mind fáradt szívverés.

Hát élünk! Asszonyod s fiad
úgy vár rád! Szomjazom
egy gyöngéd szót, símogatást
s kitárom két karom,
de ismeretlen arc köszönt
minden bús reggelen.
Apára vár és csak sivár
bírát kap gyermekem.
Nincs, kivel együtt boldogan,
büszkén figyeljük őt,
mert gyűlölet fogadja s bot
a szelíd kérlelőt.

A fészkünk kész, de jaj, a kéz
lehullik itt ... elég!
Új, izgató, vad illatok
szállnak, kúsznak feléd.
Nincs férfi és nincs apa sem,
nincs otthon, csak magány.
A dal sikoltva megtörik
s elhal a csend falán.
Jaj, vége már! Repülj madár!
nincs féltés, szerelem.
Megtépett tollad pelyhein
más hever,  i d e g e n,
ki szennyből gyúrná s nem tapad
o t t h o n n á,  mit remél,
így más fészkében kér helyet
s a maradékból él.

Kit vár a fény, a csillagok,
a sár annak kevés.

Ne félj! Magamnak zümmögök,
mint árva szívverés.

Csapongok dal és könny között.
Két árva indul el,
néma búcsúnkra csak a kert
s a zúgó lomb felel.

Nem hozzád szólnak a szavak,
akit ma elhagyok.
Mint annyi hosszú éven át -
magamnak dúdolok:

ki párom voltál s elsodort
a könnyű, nyári szél,
élj boldogan s ne fájjon majd,
amit az ősz mesél.


1952.