Töprengés

Bujdosó Ágnes:

Töprengés

- Mi lesz velünk, Vill?

Oly' hirtelen,
pernyét, hamut, lángillatot sem hagyva
lobbant el ez a szerelem.

A szemed színét könnyen elfelejtem.
Örökké homlokodba hulló,
makacs hajfürtöd sem zavar
s nem fészkelődik nyugtalan
madár módjára a kezem,
hogy elsimuljon védelmed keresőn
akaratos, kemény ujjaid között.
Riadt lüktetéssel nem remeg többé
ajkam, ha ajkad rátapad.
Vége.
A kristály elhasadt.

S most ... indulnom kellene tovább
és nem vissza, jaj, nem visszanézni!
Hiszen véremben lángol még a méreg
s ha csak felsejlem is az elhagyott utat
- oh, ismerem magam! -
egy pillanat
s ott állok ismét tétovázva
a vágyott-gyűlölt emlékek között:
a kezed érzem, amint simogattál,
a vállad látom, amint rám hajol,
a hangod hallom, amint súgva szólít ...
de küldi újra átkozott kopóit
a túlsírt, túlkacagott félelem,
hogy széttépve a millió kis láncot,
csak menekülni, menekülni innen,
ha ittszakad is megfertőzött szívem,
mert még az emlék tiszta fátyolán is
csak  t e s t  jön felém, csak t e s t e t  érzek ...

S rádöbbenek eszmélő csalódással:
szegény, tévelygő szerelmünkben
nem volt egy villanásnyi, napsugárnyi
l é l e k.

1943.