Emberségünket mérő homokóra

Bujdosó Ágnes:

Emberségünket mérő homokóra

Berényi Mihálynak, a jóságos, segítőkész, tragikus életű
lakótársnak a közöny bűntudatával.

Én nem láttam, csak távol hírét hallom
a hökkent, riadt, reszkető menetnek,
kik a jól ismert utcán lépegetnek,
hitetlenkedve néznek egyre hátra
a tárt ablakú, kedves, régi házra ...

Én nem láttam, csak távol hírét hallom
a megtört szemű, kígyózó menetnek,
tömérdek meggyalázott, kínzott testnek,
akik között - mert téves helyre írták
születésének és hitének titkát,
hisz' "egy az Isten!" - vallja szívük, ajkuk
s a jó zsidó nép úgy segített rajtuk,
hogy közösségébe fogadta őket,
a szombatot ünnepnek tisztelőket -
hát most ott mennek ők is, menetelnek
a vétek nélkül átokbélyegzettek
között, együtt a kín sarába bukva.
A valóság még nem ért tudatukba.
Vonulnak némán a kirekesztettek,
társtól, baráttól elkülönítettek.
Nem értik, miért csíp vállukon az ostor,
a vak dühöt sem, mely a szíj végén forr
s a sújtó kart. Ellene hogy nem véd meg
hordává süllyedt tömege a népnek?

Idegenné vált ember, állat, város,
házak, terek, Idegen fényt sugároz
a tűző Nap. Szomjúvá aszal, éget.
A golgotának mikor vet már véget
Koponya hegy vértanú váró csúcsa?
Nincs József, ki segítő kezét nyújtsa
és Veronika lágy kendője helyett
durva röhej, ripők rúgás remegtet
hullámokat s a pőrére vált lélek
értetlenül és ártatlanul mélyed,
süllyed alá a gyűlölet-mocsárba.
Marhavagonok bűzös almán állva,
egymásba préselt tagok mozdulatlan
zsibbadását a sűrű gőzű katlan
verítékben és vizeletben fürdő
félhullái nem érzik már. A tűnő
időt csak éhkopp s szomjúságuk jelzi.
Hová? Merre? Meddig? Nem kérdi senki,
de megváltás, amint a rés kitágul.
A megtört szem száraz, süppedt odvábul
bámul a frissen épült menedékre ...
s megszületik a túlélés reménye.
Asszony férjét, anya gyermekét fogja,
szorítja s hiszi, hogy a láger foglya
marad és már-már éledő erővel
méri, hogy melyik deszkapolcon fér el
ötösével, mint begyömöszölt tárgyak.
Mást nem érez, csak eldőlésre vágyat ...
és akkor nyílik az utolsó ajtó.
A jól táplált, vizslató végrehajtó
- óh, nem önként, csak parancsnak engedve -
undorral vegyes unalommal lesve
az embervoltából vetkőzött nyájat,
pálcát suhint, felmér, ítél és választ.
Kiben még munka ítélete pislog,
karjára sül az életmentő billog.
De jaj, iszonyt süvölt a szív verése!
Csontváz kezek markolják széjjeltépve
gyermektől anyját, hű társától párját
és fürdőnek álcázott termek várják
könyörű gázzal halálra szédített
hullák hegyét. Feledheted e képet?
Pribékek, mire lassan kél a hajnal,
fejtik a bőrt, hajat s aranyfogakkal
reparált állkapcsok között turkálnak.
Sakáljai a bűzös, bűnös mának
a csonka csonkot egy halomba dobják
s töltik vélük mohó enyvgyárak gyomrát,
mert "überall" dicső náció sarja
eltűnteti, utolsó cseppig marja
szét, mint a sav az "alsóbbrendű" szennyet.
Építik kéjjel az eszement rendet,
világ ormát, ahol a kitenyésztett,
k u l t u r á l t  faj uralkodik. Az élet
romlott sarába magként elvetették
a gyűlöletben s gőgben fogant eszmét:
e g y  nemzet - e g y   faj. Pusztuljon a többi!
S akár millió, akár csak maroknyi,
urat játszhat a saját szemétdombján.
Az eltorzított kereszt szégyenhorgán
felaggatva tudós, művész és költő
s névtelenek. Hány év, hány emberöltő
moshatja le tagadhatatlan mocskát,
ha Pilátus álnok táljában mossák
kezüket majd. Mit ér a törvény, vallás,
Isten felé küldött hamis hitvallás?
Behúnyja szemét, ki nem akar látni.
Közömbösök közt történhet akármi.

Én sem láttam, csak távol hírét hallom
az öröklétbe vonuló menetnek,
kik el nem múló sötét foltot vetnek
a történelem lapjain tipródva:
e m b e r s é g ü n k e t    m é r ő    h o m o k ó r a.

Tudom, a Föld gyakorta vért virágzik
s több százezret, ki dicsőségre vágyik,
hitért, eszméért vad kínokat vállal,
lelkes büszkén vívódik a halállal
s ha leverték, bátran és emelt fővel
igazságának tudatában dől el -
hősnek tartják, tisztes mércével mérik.
De e bús menet más módon enyészik.
Lealázva és kiszolgáltatottan
némán tűr, míg a szív utolsót dobban.

Hát rettegjük az új századok útját,
mert elszabadult szenvedélyek kútját
nyitotta meg bűvészinas, a dőre.
Hol van a mester, ki visszabűvölje?
Szétporlott a parancsok kőtáblája.
Ököljog fertőzte beteg világra
"szabadság" helyett "szabadosság" árad.
Magad leszel az áldozat s az árat
fizeted majd hosszan, sokadiziglen.

Alszik az ég s megvakult itt lenn minden.

Ez a jövő? Bomlott jelen termése?
Jöjj helyette megváltást hozó béke!
Kapj erőre, mélyben bujkáló jóság!
Isten, légy lelkekben élő valóság!
Arany oltárról szállj le, Aranybábú!
Nagy lett a tét. Didergő, lázas álmú
világunkból újat kellene szülni!
Uram! Segíts emberré nemesülni!
Tedd, hogy egymás szavát tisztán megértsük,
igényünket míves munkánkhoz mérjük,
tiszteljük a másikban önmagunkat!
Összedobbanó szívet vár a holnap.
Díszes kupolák, arany kelyhek helyett
őbennük kell meleg fészekre lelned!

Jöjj hát, Uram! Kételyek mérge szédít.
Légy bennünk erő, remény s irgalmas hit,
hogy önmagad s jelképeid nevében
soha többé ne hulljon ránk a szégyen!
S a kevesek, kik segítségre tárták
gyenge karjukat, hogy Szodománk árát
megfizessék s ezért felmentést kapjon
a tömény bűn és enyhülés fakadjon
a végpusztulás ítélete helyén,
támadjanak fel, köztünk trónust lelvén,
mert hősök voltak, önzetlenül bátrak,
magányosan, példaként ellenálltak.

Tedd, Uram, hogy új évezred új álma
virágozzon ki valósággá válva!
Tedd, hogy forró vágy éljen s égjen bennünk
a tisztulásra, hisz' van mit felednünk!

Tedd, hogy latrok s keresztre feszítettek,
kéz a kézben találkozhassunk Benned!

1946.