A kastélyban

Bujdosó Ágnes:

A kastélyban

Gyermekkorom kedves regénye
mára megelevenedett.

A pályaudvarról kigördült
velem egy modern szerkezet:
párnás karosszék, színes asztal,
pincér kínál forró teát ...
repülünk! Még ajkamon érzem
búcsúcsók ízét, illatát,
de a távolság egyre nő s én
már csak előre bámulok.
Alig-életemet lezártam.
Kanyargós sínek közt futok
az ismeretlen állomásra.
Nincs, aki fogja a kezem.
Judit indul Csodaországba.
Kalandok közé érkezem.

Jegenyesor visz a kastélyba.
Pulik, kuvaszok, agarak
vad tombolással élvezik az
új alakot, új szagokat.
Riadtan ülök fent a csézán.
A gáláns kocsis leemel,
"bennkosztos" fiú már a táskám,
bőröndjeim kapkodja el.
A barokk kastély hófehére
a nyárszínezte fák között
álmosan néz. Szemöldökére
hercegi címert ötvözött
a művész. Egykor, hajdanában
vadászni járt néha ide
a herceg. Most nyomát keresve
lépek a nyíratlan fűbe.

Alig pár nap ... Az új szokások
magukba szívnak. Nem merem
bevallani, de úgy tűnik, hogy
ez az igazi életem.
Mint izgalmas film, peregni kezd
s a főszereplő én vagyok.
Körülöttem régi regényből
ismerőssé vált alakok.
A hercegné ma grófnő s milyen
tragikus története van!
Két tanítványom: ifjú herceg
s hercegkisasszony. Jómagam
különös rangot kaptam. Első
perctől odafent étkezem
a hercegi asztalnál. S ettől
egyszerre felemelkedem
a személyzet vizsla szemében,
hisz vendégek helyén ülök.

Így a két főrangú gyermekkel
egy társaságba kerülök.
Ezzel jár az is, hogy szobámat
a kislányé mellett kapom.
Antik bútorok között drága
képek soroznak a falon.
A rádió s a pianínó
is ígéretes szobatárs.
Tisztaságra és kényelemre
külön szobalányom vigyáz.
A hetyke lovász akkor fogja
gig elé kese lovamat,
ha tiszaparti fürdőzésre
hív a röpdöső hangulat.
Felváltva hajtjuk a vén gebét,
Baby almát lop. Kacagunk!
Tiltja ám ezt az intéző úr,
de mi rajta is kifogunk.

Mikor a hármas gongütésre
elfogódottan lépdelek
az előtér oszlopai közt,
a nagy szalonból intenek
felém freskók dús ihletésű,
történelmi alakjai.
A grófnő kedvesen invitál,
meghitt magányát tárja ki
előttem és én áramütést
érzek, levegőt sem kapok:
megpillantom életnagyságban,
kiről a gyermek álmodott
s kire a fiatal lány vágyott
fullasztó, forró éjszakán.
"Ő volt az első férjem. Meghalt.
Számomra nem élt igazán.
Alig láttam. Számos leánya
él környékünkön - s egy fiú.
Valóban élethű a képe.
Festője híres. Egykorú
volt vele és rajongott érte.
Látom, magát is bűvöli.
De nem volt hős, csak gyarló ember
s ki adósságát fizeti,
én lettem. Nyugodjon békében!" -
Ez volt a bemutatkozás.
De én már tudtam, nékem nem kell
soha a Földön senki más!
Romantikus, mély szerelemmel
teltem meg s ez a mágia
addig égett, lobogott bennem,
míg meg nem jelent - a fia.
Viharos, szédült boldogság volt,
rövid pár hónap s belehullt
kudarcaim átokkelyhébe.
Isten elvette. Lett - a múlt.

Így kezdődött a csodák kora.
Sajnos, a vége szomorú.
Kíméletlen, vad ostorával
közénk csapott a háború.
Gyermekkorom kedves meséje
iszonyba fordult. Kába, korcs
képeit felejteni vágyom.

Vess lágyabb partra, gyatra sors!

1942.