Bujdosó Ágnes:
Menjünk férjhez
A menedéket kínálónak
Tegnap még úgy feküdtem
mély álomba merülten
megszokott, puha ágyban,
meleg karokba zártan,
mintha sohasem égne
agyamban a szó: vége ...
Nincs már belőle semmi,
mégsem tudom feledni.
Kis tükröm előtt állva
arcom idegen lárva,
ajkam kipréselt citrom.
Meddig kell ennyit innom
a keserű italból,
amit szívemből sajtol
a szerelem s a szégyen:
övé vagyok egészen.
A torz üvegre nézek
s szembeköpöm a képet:
"Te hagytad ott, mert céda,
a gyermeked hóhéra!"
De lelkemben a felgyűlt
sok év bús kínokat szült.
Én oltáromnak hittem
és lett egy önző isten.
Szakadjon vége végre!
A kisfiam, szegényke
szert tett már új barátra.
Félek, apának szánja.
Itt nem ismeri senki,
magányos ember, mint mi
és gyermek után vágyva
tapadt rá Andráskámra.
Játszanak s ő becézi ...
Jaj, csak ne lenne férfi!
De az! Sőt háza, kertje
van s kis kutya is benne.
Nem menekülök, látom.
Egy hűvös délutánon
elém állnak szorongva,
András szepegve mondja:
"Édeske, ha megkérdez ...
hát menjünk hozzá férjhez!"
1952.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése