Véradóknak

Bujdosó Ágnes:

V é r a d ó k n a k

Tegnap még csupa napfény és derű -
ma viharverte pusztaság.
Tegnap ragyogó, lombos kikelet -
ma villámsújtott, csonka ég.
Tegnap boldog, élettől duzzadó -
ma fénytelen szem, néma száj.
Tegnap anyám volt, társam, vagy fiam -
ma köztünk lebeg a halál.

Járok a kórház bús folyosóján:
tíz lépés fel és tíz alá.
Órákká nőnek a rémült percek
s nincs, ki a hangom hallaná.
Pedig mondom és iszonytól dermedt
lázas-cserepes ajkam ég:
"tegnap enyém volt, szeretett, játszott ...
megállj, Halál! Ne még! Ne még!"

Járok és mondom, sírva kiáltom:
"hát nincs segítség, emberek?!
Kapuja nyílt a drága életnek,
jaj, már cseppenként elpereg!"
Tíz lépés fel és tíz lépés vissza
- mint cellájában árva rab -
járok és mondom, sírva kiáltom:
"hát nincs, ki segítséget ad?!"

Fehér köpenyes orvosok jönnek.
Műszer csendül, pulzus kihagy ...
Járok és mondom, sírva kiáltom:
"embertársam, életet adj!
Kapuja nyílt a szív nedűjének,
jaj, már cseppenként elpereg ...
járok és mondom, sírva kiáltom:
"ember, hozd hát a véredet!

Áradjon széles, lüktető folyóvá
az érben duzzadó patak!"
Járok és mondom, bízva kiáltom:
"ki vért ad, az életet ad!
Napsugarat és termékeny erőt,
szellőt, mely zúg a kerten át,
fényt a búcsúzó, megtört szemekbe,
a bőr pirosló bársonyát.

Adja a drága, mozduló szájba
a legszebb szót: "anya ... anya ..."
Erőt kap lankadt izmú karjába
a gyógyuló édesapa.
Nem marad árván a kalapács sem
s anyánk szel újra kenyeret.
Ember, ki vért adsz - bőkezűen mérsz
álmokat, hitet, életet!
Álmokat, melyek valóra válnak
s hitet, hogy te vagy az erős,
nem az űrben halált vadászó,
gyilkot markoló eszelős!
Nem a pusztító, öldöklő, gyáva -
te vagy a jövő embere,
ki terveket szősz, építesz bátran
és életet lehelsz bele!"

Járok a kórház szűk folyosóján.
Már csend van, tiszta nyugalom ...
de járok s mondom, szívből kiáltom:
"kezetekben a hatalom!
Vagytok a  b é k e  szent katonái,
halállal küzdő hadsereg.
Áldás, dicséret s hála tinéktek.
hisz' vért adtatok - s   é l e t e t !"


1960.