Veronikának

Bujdosó Ágnes:

Veronikának

Dr.Morvai Veronika professzor asszonynak, aki gyógyítóból
baráttá vált.

Veronika, rád gondolok ma.
Régmúlt idők fátyolát vonva
neved varázsát izlelem.

/Ki súg anyának és apának,
hogy szívről szakadt magzatának
sorsformálója is legyen?
Mert sors a név. Őrzi, mutatja
- mint bölcsek kövének zárt magja -
múltad, jövőd, az életed.
Ha ismered kabalák könyvét,
holt írástudók lávakönnyét,
rejtett csodáit megleled./

Veronika ... Vera ... veritas ...
Kóstolgatom a szavak titkát.
Gazdag edény e gyönge test.
Mit neved hord, az IGAZSÁG-ot
bölcsődtől halálodig vágyod,
ölelésből nem ereszt.
S mert őt keresed: a nagy Semmit,
örök Mindent, soha nem enyhít
forrás, mely fürgén tovafut.
Álnok csapdák, villó lidércek,
mézes méreg, ködszülte férgek,
törött álmok közt visz az út.
És ki száz után százegyedszer,
konok, kitartó türelemmel
újra és újra nekivág -
bár mély a katlan, körme pattan,
vérző talpa a járhatatlan,
csupasz sziklán vergődik át,
az végre elérheti fénye
röpke szirmát. Hisz' tündöklése
üstökös pályán zúg, röpül:
nem álló csillag az IGAZSÁG!
Relatív tartalmat a jóság
percre bontott jelenje szül.
És lesz Verából Veronika,
kereszttel sújtottak asszonya,
komoly, szelíd, adakozó.
- A kórnyűtt sereg oly' esendő! -
Regék szőtte, harmatos kendő
kezében s vigaszt ád a szó.
Halálra készülő - időt kap.
Csitul a szív. A kétes holnap
elérhető, ha bizalom
kél a lankadt, megtört betegben.
Veronika kendője lebben,
új reményt ad az irgalom.

Hány ártatlanul elítéltnek
nyújtotta meg esendő létnek
hálálhatatlan napjait?
Hány feszült óra, szorgos éjjel
emészti lázas igyekvéssel
azt, aki gyógyítást tanít!

Példaként állni rendületlen ...
hol van hát a filigrán testben
ennyi bátorság és erő?
Orvos, tanár, anya és hitves -
a forgó-színpad bírja mindezt,
tengelye meg nem zökkenő.

Veronika, rád gondolok ma
s arra, hogy édes otthonodba
is belopod a csend dalát.
Hogy néma vagy, ha ezt kívánják,
nem zavarod munkáját, álmát
senkinek. Illatos virág
mindig jut a míves asztalra
s ha az unoka felkavarja
vidám-vadul a levegőt,
vele kacagsz és elfelejted
a verejtéket, vért, küzdelmet
s karodba zárod a jövőt.
Számodra ennyi boldogság jut:
te vagy a szomjoltó kristálykút,
a soha ki nem apadó,
igazságot kereső, űző,
megbontott egyensúlyt nem tűrő
asszony, anya és gyógyító.
Idézd a múltat, jól kapaszkodj!
Légy hű nevedhez, önmagadhoz
s hozzá, ki szült, ki felnevelt,
mert drágakő lettél a láncban,
mit a végtelen hord magában
Equatorként a Föld felett.

Így gondolok rád, kicsi Lányom
s ha romló szemmel már nem látom
többé a drága arcodat,
ha térdre bukom a vak éjben,
puha kendőjével kezében
Veronika megsimogat

1998.