Testamentum

Bujdosó Ágnes:

TESTAMENTUM

Fiaimnak

Hát vége lett a víg napoknak,
bizony, fiúk, végtelen vége.
A kalit ajtaja kinyílott
s a madár repülhet kedvére.
Én tártam ki, magam engedtem
szárnyára a szép ifjúságot.
De mit tegyünk? Az idő lejárt
s a madár repülni vágyott.

Emlékszem, süldő lányka voltam,
csendes víz mellett ért az alkony.
Tömény giccs! - Mégis megremegtem
a csalitos, hűs patakparton.
Ott suttogtam az első szókat,
az első rímeket keresve.
Csömöte ... Gyöngyös ... lankadt fűzek ...
csodálatos volt az az este!
Csak ültem, térdem átölelve,
rám hullottak a foszló fények.
A víz dúdolt, lábamat mosta.
Itt született az első ének,
dadogó vers, sutácska, félénk,
az ismeretlen szerelemről.
Óh, be kedves! Ma is bizserget,
friss vért présel ki a szívemből.
Szédültem ott, a Gyöngyös partján.
Az árnyak lassan betakartak
s én együtt zümmögtem a széllel
első versemet - a pataknak.

Óh, hányszor éreztem azóta
áldott kínját a teremtésnek!
A vergődést, a kagyló könnyét,
vajúdást, míg a gyöngyök érnek
s a gyönyört! Testet, lelket rázó
harsogását a zuhatagnak,
a beteljesülés reményét
s a félelmet, hogy nem maradhat
enyém az illó perc csodája,
az álnok, a megfoghatatlan,
hogy elszökik hangok közt bújva
s én ott maradok szívszakadtan ...
Óh, hányszor játszottam a szókkal,
ritmussal, görgő rímre lesve,
mint anyagból formázza álmát
és csapkod lázasan, repesve
a szobrász; vagy a festő, vásznán
amíg a lég fátylait bontja;
vagy építő, ki csipketornyát
mind feljebb, magasabbra vonja ...

Ha egy parányt, egy lángcsóváját
ennek az égbevágó tűznek
rátok hagyhatnám, drága fiúk!
De a vulkánok csendesülnek
s az egyre szilárduló láva
alvó Pompejeket takargat.
Vagy tán akad egy késő utód,
ki hamu közt szikrát csihol majd?

Bennem vége az ifjúságnak,
a virágzásnak - nem is bánom!
Hogy rátok is így szálljon a tél,
jó fiaim, csak azt kívánom.
Bár álmaim cseréppé törnek,
kút kiszárad, zsarátok hunynak,
de köröttem sarjad az erdő,
szárba szökken a csírázó mag
és akarva, vagy akaratlan,
tagadva, vagy vállalva sorsod,
mint dúsan érő magzat testét,
megbűvölten magadban hordod
lelkem és zálogát a   s z é p n e k,
a   t i s z t á n a k, a tőlem-jöttnek,
őrzöd tudva, vagy öntudatlan
s átveszik, kik belőled jönnek.

Hadd higgyem ezt! Játszódjam is még
a szavakkal, útat keresve.
Kibuggyannak, szirmukat szórják,
hogy fényes maradjon az este.
Színesre festik majd búcsúzó
szemem előtt a vén világot.

Hát ennyit hagytam örökségül.
Testamentum, légy százszor áldott!

1979.