Örök kérdés

Bujdosó Ágnes:

Örök kérdés

Ha egyszer gyermekem születne,
- fiú, vagy lány, oly' mindegy lenne -
tehetetlen, édes poronty ...
gyönge bimbó vadvirág szárán,
emlőt szívó gida, kis bárány,
tündökölne a pólyarongy.
Minden ember rám mosolyogna,
nem lennék már magányom foglya,
felnyitnám szegény szívemet,
hol kincseimet rejtegettem,
színes álmaimat temettem
s szétszórnám a bölcső felett.
Ahogy a csöpp lény cseperedne,
láthatatlan fonálra vetve
érezném életritmusát:
minden rezzenő mozdulását,
élményei tűnő varázsát,
léte ujjongó himnuszát.
Nem tépné el idő, távolság
hozzám kötődő örök jussát,
hiszen én vagyok a  s z ü l ő,
ki misztikus láncba keverten
a teremtés eszköze lettem.
A pálya vonzó, szédítő.

Ha egyszer gyermekem születne,
tenném, mit minden szülő tenne:
gondját viselném és soha
nem fordulna el szemem róla.
Ha majd a saját útját rója,
lennék mérlege, ostora
s nem kívánnám, hogy tétovázva
jó s rossz között, mocsokba vájja
boldog önmagát keresőt.
Súlyos kövekkel nem dobálnám.
Miért büntetném, hogyha gyáván
magára hagytam volna őt?
Ha munka gyümölcsét aratja,
simán gördül sugaras napja,
orvul csábos lépet ki vet?
Vagy vétlen éri vihar, orkán,
gyilok hegyét fuldokló torkán
mélyebbre szúrni hogy lehet?

Sikoltó kép, üvöltő fékek ...!
Száradjon el az ártó kéznek
csontja, húsa, bőrpikkelye!
Ha életre hívta, ítélte,
értük forrjon minden csepp vére,
legyen akárhány gyermeke!

Most rá gondolok szívszakadtan,
hogyan lettem, miből fakadtam,
kinek cipelem terheit?
A Föld nem kínál puha ágyat.
Kétely terhétől roskad vállad.
Bűn s szenny kohója izzik itt.

Milyen porból gyúrták a testünk?
Milyen lélek vergődik bennünk?
Hol a szülői szerelem?

Ki saját képére teremtett,
válaszolj a reménytelennek:
hát milyen Atyám vagy énnekem?


1974.