Monikának

Bujdosó Ágnes:

Monikának

Monika, drága kicsi lányom,
felnőtten kapott magzatom,
ki alkonyatkor fényesíted
éjszakába hulló napom,
vigaszul kaptalak, hogy végre
igazi lányom is legyen.
Mézcsepp vagy szomjoltó italban,
pihenő a meredeken.

Ki fiat szül, árva tő marad,
mikor megérik a gyümölcs
s messze gurul, új televényben
ver gyökeret. Az anya bölcs.
Eszével érti, ez a rendje
az életnek. De a szíve
száradó szivacs. Mohón vágyik
csemetefa friss nedvére:
kedves szóra, meleg részvétre
boldog percek - halk bú között.
Természetes, őszinte hangra,
mit együttérzés fátyla szőtt
köré. Az új családban mindez
az asszonyból árad, fakad.
Te ilyen Nap vagy. Tőled kapom
az éltető fényt, sugarat.
Mint rejtett radar habzsolom fel.
Az életet hozod nekem,
reményt, hogy el ne borítson a
magánytól való félelem.
Gyengülő karom alá nyúlva
észrevétlenül támogat
szorgos kezed. S néked köszönöm
ragaszkodó, hű fiamat,
kit nem szakítottál le rólam,
enyém maradt ő is veled!
A hétköznapok szürkéjében
te jelented az ünnepet.

Köszönöm, hogy felderül arcod,
ha váratlanul kopogok
s a makulátlan, derűs rendben
felém csillantod mosolyod.
Köszönöm, hogy közelben vagytok
s enyém is a dédunoka ...
a síron túl elkísér hangod,
amint súgja: édesanya.
És köszönöm, hogy sokszor együtt
sírunk és együtt nevetünk,
hogy meghallgatsz, hogy hallgathatlak
s igazi család lehetünk!
Bölcsőd ringató puha karok
szeretettel voltak teli.

Légy nagyon boldog! Jutalmadat
gyermeked őrzi, neveli.

Monika, drága kicsi lányom,
felnőtten kapott magzatom,
karod Péter karjába fonva,
áldásom hű fátylába vonva
békésen haladj útadon!

1998.