Még üzenünk

Bujdosó Ágnes:

Még üzenünk

Úgy állok itt, rebbenő pillán
könnycseppet morzsolva, sután,
mint didergett - pár napja éppen -
érettségiző unokám.

Hogy is volt csak? Tavasz sarjasztott
lágy füvet, lombot, orgonát ...
Már 50 éve? Fürgén készült
képesítőre sok diák.

Kongtak a vén iskolacsengők,
hulltak kérdések - válaszok.
Írásbeli, ballagás, bankett ...
felejthetők e szép napok?

Egymás kezét fogtuk. Ígértünk
hűséget s hangunk is zenél:
mi soha semmit sem felejtünk!
De jött a gyilkos, hosszú tél.

Megölte a terveket, vágyat,
jelszót füzetünk oldalán:
"Istennel a hazáért!" - írtuk
s ez is meghalt egy éjszakán.

Csak 50 éve? Hová tűnt el
a vén padok közt ballagó
ködszülte, egyszervolt nemzedék,
romokra jövőt álmodó?

A gaudeamus dallamánál
még tudtuk, hittük a csodát,
hogy tőlünk remél enyhülést a
friss kútra hajló szomjúság,

hogy gyermekszemek, ifjú szívek
várják, mutassuk az irányt
s büszkén, az indulás hevével
tárt karunk csak adni kívánt.

Porrá vált immár a múlt. Emlék
az alma mater - régi ház.
Tétova, botló lépteinkre
habos felhők mögül vigyáz

az a sok kertész, nyeső ollót
biztosan tartók csapata,
mennybéli preparandiának
legkülönb tanárikara.

Suttogva hívjuk sorra őket.
Vajon, ha szívünk már kihűlt,
idéz-e minket pár tanítvány,
ki emlékezni összegyűlt?

Hunyd le szemed egy röpke percre,
tarts komoly önvizsgálatot:
e fél évszázad hullámhátán
bírtad a szédült iramot?

Ember maradtál a tömegben?
Egyén a csorda, falka közt?
Felismerted a helyes utat,
hogy jó irányba ösztönözd

a rád bízott gyermekek, ifjak
bimbózó lelkét, szellemét?
Talajból tépett gyökereddel
a régi eszme elvetélt

hordozója, mondd mivé lettél?
Viharban árva szélkakas,
kiszolgáltatott kiszolgáló,
lemezzé sulykolt pőre vas.

Színt váltottál egy napról másra ...
Jobb veszni! Múltat és hazát
kitéptél érző, vérző szívből ...
vállaltad, jaj, mint annyi mást,

mert mégis, inkább mi maradjunk
vigyázók, ott, az őrhelyen.
S hitvány bérért, csalóka fényért
sárból gyúrt embert tenyerem.

Tucatszobrok, ingatag bábuk -
rendelésre. De láss csodát!
Lelkünkből szállt beléjük lélek
s az alvó lázak parazsát

beloptuk minden új életbe
- ha friss szél éri, fellobog -
így adtuk át az örökséget.
Mert változhatnak új korok,

egy megmarad: a tiszta erkölcs!
A sorsunk bármily' mostoha
- térj magadhoz, szerelmes népem! -
ez a legszentebb valuta.

Ha Mózes véste kőbe, vagy ha
Krisztus keresztről hirdeti,
ha cserkésztörvényt zeng a tábor,
vagy úttörő pontba szedi,

tudd, nem ököljog a szabadság!
Van nemzeted, édes hazád
és hősök voltak itt az ősök
s az írástudó - jó barát.

Ember embernek társa légyen,
ne ordasa, mely rávonít!
Véstük élő, érző anyagba
s legyen áldott, ki így tanít!

Itt állok hát, rebbenő pillán
könnycseppet morzsolva, sután
s arra gondolok: áld, vagy átkoz
2000-ben az unokám?

Megérzi-e, belőlünk árad
a felderengő fénysugár,
ami jelzi: jót s jól vetettünk.
Arassatok hát! Itt a nyár.


1989.