DÚDOLÓ

Bujdosó Ágnes:

D Ú D O L Ó

Fiaimnak

Felhő takar engem.
Ki ismer köztetek?
De az utam végén
el nem merülhetek.
Akkor kinyithatod
ajtócskád, szívedet,
mindig hozzád tartó
híved beengeded.
Ott megbújok. Ne félj,
tán észre sem veszed,
mikor szálló porom
a szélnek engeded.
Csak a hűs feledés
sűrű fátyla helyett
csillan elő olykor
a szép emlékezet.

Hogyha már nem leszek,
bárányfelhő leszek.
Kék gömbjén az égnek
feletted lebegek.
Pihés pihenőmben
mind csak nézegetlek.
Szellő szellemhangján
súgva becézgetlek.
Mikor enni kívánsz
leszek a kenyered.
Cserepes ajkadra
harmatot pergetek.
Bánat súlyát fúvom,
vigaszom lehelet,
szivárvány lesz könnyed,
harmatban töretett.
Szerelmed, ha nyílik,
szirmain reszketek.
Gyenge érintésem
érintetlen vezet.
Színek, hangok tűnő
varázsát kergeted:
lehunyt pillád mögött
álmot festegetek.
Szavak belsejében
bujkáló hang rezeg:
oh, értsd meg, érezd meg,
én üzenek neked.
Lábad előtt dúsan
szőtt hímek lengenek:
lépj közéjük bátran,
szívemen fekszenek.
Bozótban az ö s v é n y ,
f é n y a sziklák felett:
oh, lásd meg, érezd meg,
én hűségem vezet.
Gyökér, mely a mélyben
hajszálhúron remeg,
ki tudja, hány szálból
fon vastag gyökeret?
Test vagy a testemből,
lelkemből lett lélek ...
én, buzgó hitetlen
h i t e m  küldöm néked.

Csodálatos kötés!
végtelen kört szegett
s eltéphetetlenül
úszunk a mély felett.
Egymás szögnyomában
az élő láncszemek
egymásba maródva
viszik az élete.

Így, ha már nem leszek,
mégis veled leszek.
Törvényén a Földnek
benned éledezek.
Jaj, belőlem szakadt
szerelmes kegyesek,
végenincsen körben
húsomból vetettek
Jaj, ha már nem leszek,
mégis veled leszek
Törvényén a Vérnek
benned éledezek.
S ha belőled sarjad
új, édes üzenet,
összesimul lágyan
tenyerem, tenyered.
Ujjainkra ujjak,
ereinkre erek
s átölelünk puhán
egy aprócska kezet.
Egymás szögnyomában
az élő láncszemek
egymásba maródva
visszük az életet.

Felhő takar engem,
míg élek köztetek.
De az utam végén
el nem merülhetek.
Akkor kinyithatod
ajtócskád, szívedet,
mindig hozzád tartó
híved beengeded.
Ott megbújok. Ne félj,
tán észre sem veszed,
mikor szálló porom
a szélnek engeded.
Csak a hűs feledés
sűrű fátyla helyett
csillan elő olykor
a szép emlékezet.


1969.